A szülőkről való leválás
Manapság nem lepődünk meg azon, hogy ebben a rohanó világban minden egészen másképp működik, mint egykoron. Azt is látjuk, hogy kitolódtak a családalapítási tervek a fiatalok körében, s hogy ennek mi az oka, azt több oldalról is meg lehetne nézni. Azonban egyik fő oka a szülőktől való leválásnak hiánya.
Nagyanyáink, de még talán anyáink idejében is az volt a normális, hogy a fiatal az iskola elvégeztével önálló életet kezd. Munkába áll és elkezdi az úgynevezett nagybetűs életet. Nemhogy teher, inkább kihívás volt számukra. Várták, hogy végre a saját lábukon megállhassanak és valami egészen új életszakasz kezdődjön.
A mai huszonéves, de nem nagyítom fel, ha azt mondom sok esetben harmincas fiatalok körében már bevett szokás, hogy bizony még mindig a szülői házban laknak. Próbálnak mindent bevetni annak érdekében, hogy minél később kelljen elkezdeni a munkába állást, valamint a rögös utat az önállóság felé. Mert sokan, ha csak arra gondolnak, hogy önálló, felelősségteljes életet kell élniük, akkor a hideg is kirázza őket. Hiszen mennyivel könnyebb elviselni azt, ha anyu főz, mos, takarít ránk és utánunk. Hogy sosem kell, azon gondolkozni miből fizeted be a számlákat, mikor kell szerelőt hívni, ha elromlik valami és még sorolhatnám. Sokan azért végeznek inkább másoddiplomát vagy PhD fokozatot, mert ezzel tovább nyújthatják a felhőtlen egyetemi éveket, ahol maximum annyi a problémájuk, hogy meg kell írni egy beadandót, vagy jön a vizsgaidőszak. Ebből a szemszögből nézve, már érthető is, hogy miért van az, hogy sokan a harmincas éveik végén vállalnak gyereket, és házasodnak meg. Félelem az elköteleződéstől. Ez is egy nagyon fontos kérdés.
Azonban visszakanyarodva a szülőktől való leváláshoz, ne felejtsük el, hogy itt nem csak a fiatal, azaz a gyerek a hibás. Egy kéz nem tapsol, szokták mondani. Bőven szerepe van a szülőknek is ebben a folyamatban. Nagyon meghatározza a leválási folyamatot az, hogy a szülő mennyire önző ilyen szempontból, valamint mennyire van tudatában annak, hogy egészséges módon, meg kell tanulnia, elengedi a gyerekét. Ahogyan anno az Ő kezét is elengedték. Sok szülő úgy véli, hogy bizony joga van beleszólni a gyermeke életébe még akkor is, ha az már egy önálló, döntőképes személy. Pedig sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nincs. Joga van ahhoz, hogy útmutatást adjon, és esetleg rávezesse a gyerekét arra, hogy szerinte mi lenne a megfelelő. De ahhoz semmiképp, hogy ő döntsön helyette. Ez az, amit nagyon sok anya és apa nem tud megszokni. Mert igen, volt optimális esetben 18-20 év, amikor bizony ő, mint szülő diktálta a tempót. De eljön egy pillanat, amikor a szülőnek már nem, mint döntéshozónak kell lennie, hanem inkább bizalmasnak, akinek a tanácsát bármilyen esetben ki lehet kérni, és szívesen fogadni.
Szerintem érdemes már gyerekkorban elkezdeni az önállóságra nevelést. Így később mindkét félnek könnyebb dolga lesz, ha mondjuk, a gyermek különköltözik. Nem szabad elfelejteni azt egyik fél részéről sem, hogy attól még, hogy helyrajzilag máshol vannak, attól nem lesz kevésbé szoros a kapcsolat közöttük. Sajnos azonban az esetek döntő többségében az önző „én” erősebb, és így megpróbáljuk erőszakosan a másikra terhelni magunkat szülőként. Fiatalként pedig inkább „kihasználva” az otthon adta kényelmet, inkább magunkra, szórakozásra vagy teljesen felesleges dolgokra elkölteni a megkeresett fizetést. Próbáljunk meg picit következetesebben nevelni, és fiatal felnőttként picit tudatosabban élni. Az önállóság egy jó dolog és nagyon fontos ahhoz, hogy egy egészséges, a szó szoros értemében felnőtt ember váljon belőlünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez