Fontos éreznünk, hogy ez az élet egy vékony kifeszített hálón mozog. Ott dobog benne minden emberi szív. Ugyanazokkal a démonokkal küzdünk sokan. Szükséges tudnunk róla, hogy sosem vagyunk egyedül. Valahol valaki pont ugyanígy érez, és ugyanígy is tesz, mint mi. Kirekesztettnek érezhetjük magunkat a világból, de valójában mi vagyunk azok, akik száműzzük magunkat, mert félünk élni. Az élet kockázatvállalással jár. Azzal, hogy beletesszük minden döntésünkbe a lelkünket, sokszor megégethetjük magunkat, mégpedig azért mert még ég a seb bennünk. Amint magunkra találunk, és a hegek elkezdenek begyógyulni, a félelmek már nem érnek fel hozzánk. Nem fog fogást találni rajtunk a múlt démona, mert szembenéztünk azzal, ami a lelkünket szakította ki a helyéről. Mérhetetlen önfegyelmet és összpontosítást kíván a fény felé vezető út, mert sokszor botlunk meg, sokszor esünk vissza menet közben. Sokszor húzzuk vissza magunkat, mert már megszoktuk a sötétben, hozzászokott a testünk az ütésekhez, és idegen lenne számára a simogatás. De mégis, amikor végigsétálunk ezen a járatlan, ismeretlen úton, minden egyes mérföldkőnél találunk valamit, amit beleépíthetünk az életünkbe: a reményt. Ha nagyon akarjuk, bármit alakíthatunk nyomorúságos életünkből. Nem változtathatjuk meg azt ahonnan jöttünk, de kialakíthatjuk azt, ami ez után fog történni. Ha nincs meg a kézzel fogható eszközünk hozzá, egy dolog mindig a kezünkben marad: a szándékunk.
A hit nem arról szól, hogy olyan dologba helyezem a bizalmamat, ami fantázia szüleménye, hanem a hit arról szól, hogy már azelőtt tudom, hogy megteremtem, mielőtt a kezemben tartanám az eredményt. Szükségünk van erre a belső hitre. Le kell cserélni a félelem hangjait a fejünkben a remény énekére. Tudomásul kell vennünk, hogy végtelen teremtőerővel rendelkezünk életünk felett ezen a földön, és az univerzum a jó és rossz gondolatainkat is valóra váltja. Éppen ezért törekedjünk arra, hogy kilépjünk a kereteink közül, és merjünk álmodni. Mint a kis gyermek, aki elképzeli, hogy a kanapé tetején, trónusán ülve a plüssalattvalói felett ő uralkodik, úgy saját életterünk mozgatóivá is mi váljunk. Ne engedjük, hogy a félelmek legyenek az uralkodóink. Legyünk mi azok, akik vezetik a szálakat. Ha hiszünk ebben az apró fényben, ami belőlünk ragyog a világra, akkor az élet mindig hagy hátra fogódzkodókat. Mindig megtaláljuk azokat az embereket és helyzeteket, akik tovább segítenek minket a kudarcon. Csak el kell tudnunk fogadni, hogy hasonlóbbak vagyunk, mint gondolnánk. Meg kell fogjuk egymás kezét, és lépni együtt előre, csak így tudunk valamit teremteni abból, amit már elbuktunk. Nem szégyen egyedül végigmenni az úton, de hozzuk meg a döntést arról, hogy mi tart minket életben. És ne engedjük sose, semmilyen körülmények között, hogy a sebeink uraljanak minket. Maradjon meg a hitünk önmagunkban, hogy ebből a helyzetből is győztesen kerülünk ki. Élni nem a szenvedés miatt jöttünk. Élni a boldogság miatt jöttünk. És lehet, hogy menet közben többször letaszítanak minket az útról, mert mások is a sebeikből véreznek, ám bennünk legyen meg az a minimális önszeretet, ami fáklyaként utat mutat, előbb nekünk, majd az utánunk tartóknak. Váljunk mi a reménnyé.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez