Amy Winehouse mindössze két stúdióalbumot készített, mégis elég volt néhány taktus ahhoz, hogy felismerjük. Nem a hangerő tette különlegessé, hanem az, ahogyan egy-egy szót elharapott, megnyújtott vagy szinte mellékesen odavetett. A védjegyévé vált haj, a vastag tusvonal és a tetoválások mögött kivételes zenei műveltség, pontos írói ösztön és ritka előadói intelligencia dolgozott.

Amy Winehouse-ról sokáig könnyebb volt beszélni, mint figyelni rá. A magánélete nyilvános látványossággá vált, a lesifotósok és a bulvárlapok pedig napi szinten közvetítették az összeomlását. Mire 2011. július 23-án, 27 éves korában meghalt londoni otthonában, a világ egy előre megírt tragédiát látott benne. Közben viszont háttérbe szorult a lényeg: a zene.

Tizenöt év elteltével ideje tisztázni a szerepét. Amy Winehouse nem botrányhős volt, hanem kivételes énekes és dalszerző, aki úgy élesztett újjá régi zenei műfajokat, hogy azokat azonnal felismerhetővé és maivá tette.

A hang, ami a szabálytalanságtól vált személyessé

Winehouse hangja nem a klasszikus értelemben vett, polírozott pophang volt. Nem a technikai tökéletességre törekedett, és éppen az apró hibái tehették ennyire közvetlenné. Hol mélyre engedte, hol megkarcolta a tónust, máskor pedig szándékosan késleltette a belépést, egyedi ritmust adva a dallamnak.

A jazzből hozta el a szabadságot: soha nem énekelt le kétszer ugyanúgy egy dalt. Sarah Vaughan, Dinah Washington és Ella Fitzgerald képezték az alapokat nála, de a zenei nyitottsága nem állt meg a klasszikus lemezeknél. Ugyanolyan természetességgel építette be a hatásaiba:

• A hiphopot és a kortárs R&B-t (Outkast, Mos Def),

• A gospelt és a ska világát,

• Valamint a hatvanas évek lányzenekarait (a Shangri-Las dalaitól Donny Hathaway felvételeiig).

Ezek a stílusok nála szerves egésszé álltak össze. A régi jazzénekesnőket idéző frazírozással mesélt észak-londoni nőként a nagyon is mai kapcsolatokról, a féltékenységről, a hűtlenségről és a saját döntéseinek következményeiről.

Nem áldozatként írt magáról

Dalszerzőként a legnagyobb erénye az önreflexió volt. Nem szépítette a saját tetteit azért, hogy szimpatikusabbnak tűnjön. A dalaiban megcsal, hazudik, vagy éppen benne marad egy toxikus kapcsolatban – majd pontosan felismeri a saját felelősségét, anélkül, hogy felmentést kérne magának.

• You Know I’m No Good: A címből azonnal egyértelmű, hogy nem egy ártatlanságot bizonyító vallomásról van szó.

• Tears Dry on Their Own: Nem egy klasszikus szakítós dal, hanem a józan belátás története arról, hogy a kapcsolatnak vége van, még ha az érzelmek nem is követték le a döntést.

• Love Is a Losing Game: Pár perc alatt fogalmazza meg a veszteség lényegét, amit mások egy egész albumon keresztül kerülgetnek.

Úgy írt, mintha a konyhaasztalnál mesélne egy barátjának: nyersen, fekete humorral és mély önismerettel.

A Back to Black nem retroalbum volt

A 2003-as Frank már megmutatta a tehetségét, de a világhírt a három évvel későbbi Back to Black hozta meg. A lemez sikerében két producer játszott kulcsszerepet:

1. Salaam Remi, aki jól értette Winehouse műfaji átfedéseit.

2. Mark Ronson, aki a brooklyni Dap-Kings zenészeivel rögzítette a hatvanas éveket idéző, mégis kortárs analóg hangzást.

A Motown feszessége, a lányzenekarok drámaisága és a soullelemek nem nosztalgikus díszletként szolgáltak. Winehouse modern szövegei és szokatlan énekritmusa miatt az anyag végig megmaradt a jelen időben.

Az eredmény: a lemez hat hétig vezette a brit albumlistát, a 2008-as Grammy-gálán pedig Winehouse öt díjat nyert (köztük az év felvételéért és az év daláért járó elismerést a Rehab-ért).

A stílus, ami nem jelmez volt

Ikonikus megjelenése – a tupírozott beehive frizura, a vastag fekete tusvonal, a miniruhák és a balerinacipők – nem egy stylistcsapat munkája volt. Már azelőtt így öltözött, hogy ismertté vált volna.

A divatvilág gyorsan reagált a jelenségre:

• Karl Lagerfeld a Chanel 2007-es londoni bemutatóján idézte meg az alakját.

• Jean Paul Gaultier később teljes kollekciót szentelt a stílusának.

Winehouse nem követte a trendeket, hanem saját vizuális nyelvet használt, amely elválaszthatatlan volt a személyiségétől

 

                             

A zenei örökség

Utolsó éveiben a sajtó a függőséget és a mentális problémáját botrányként tálalta ahelyett, hogy betegségként kezelte volna.

Amy Winehouse áttörése után a lemezkiadók ismét hinni kezdtek a karakteres brit női előadókban. Megmutatta, hogy egy mainstream énekesnőnek nem kell idomulnia a rádiós pop elvárásaihoz. Ezzel közvetlenül kikövezte az utat Adele, Duffy és a kortárs brit popzene teljes generációja előtt.

Tizenöt évvel a halála után a Back to Black dalai nem kegyeletből működnek. Azért hallgatjuk őket, mert pontosan vannak megírva, és hibátlanul vannak elénekelve. A stílusát sokan próbálták másolni, de azt a módot, ahogyan a zenei hagyományt a saját életén keresztül érvényessé tette, nem lehet reprodukálni.

• 15 éve halt meg Amy Winehouse

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!