Egyszer csak azon kezdtem el töprengeni, hogy lehet minden ilyen múlandó, és ennyire rövid. Ezen a kérdésen nem szoktam nap, mint nap filozofálni, de a napokban felerősödött bennem a gondolat, és nem hagy nyugodni.

Sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni az időről, várni, hogy gyorsabban teljen, hogy végre itt legyen az a nap, amire már annyira készülünk, és ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy talán ezek a napok az utolsók, amiket valakivel együtt tölthetünk; valakivel, aki nagyon fontos nekünk. Kavarog a gyomrom és tele vagyok fájdalmas érzelmekkel. Végigfut a hátamon a hideg és a sírás kerülget.

Amikor elveszítünk valakit, akár véglegesen, akár csak egy bizonyos időre, megszakad a szívünk és a heg nyomtalanul sosem tűnik el. Bármi, ami rá emlékeztet, felszakítja a sebeket, és görcsbe rándul a gyomrunk, megfeledkezve minden másról, ami körülvesz bennünket. Legyen szó egy családtagunkról, egy barátunkról, szerelemről; a hirtelen veszteség örökre belevésődik az emlékezetünkbe. Hogy lehet így tovább élni? Van, hogy elég pár év, hogy talpra állj; viszont van, hogy a keserves küzdelem ellenére egy élet is kevés ahhoz, hogy jobb legyen. Emberi mivoltunkhoz hozzátartozik mások elvesztése, és mégis ez az érzés az, amitől a legerősebb lélek is romokban hever. Gyűlölöm a szót, a gondolatot, a tényt, hogy valamikor mindennek vége lesz.

Nem tudtam, mi az, elveszíteni valakit. Sokszor írtam már veszteségekről, leginkább szerelmi témakörben, de akkor még nem tudtam, hogy az igazi veszteség valóban örökre szól, és utána egy olyan űr marad a lelkedben, hogy senki és semmi sem kárpótolhat érte. Évekre volt szükségem, hogy szavakba tudjam önteni a lelkem, megfogalmazni a lehetetlent.  Amikor elveszítesz valakit, akit születésed pillanatától fogva ismersz, akinél jobban senkit sem szeretsz ezen az igazságtalan és aljas világon; aki ott volt életed fontos és apró pillanataiban, akkor kártyavárként omlik össze a tested, a lelked, az életed.

• búcsú érzelmek fájdalom gyász hiány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!