Kit akarsz valójában?

Minap egy nagyon kedves férfi odáig merészkedett, hogy ezt mondta: Néha azt hiszem, hogy Te vagy az egyetlen nő ebben a városban, aki nem akar férjhez menni!

Ilyenkor persze mindig mélyen elgondolkodom és szembeállítom magam ezekkel a kérdésekkel, nagyon figyelve arra, hogy legalább magamnak ne hazudjak. Ehhez azért elég kemény önismeret kell. Nem felületes úgy teszek mintha (de a nem tetsző részeimet nem vállalom fel, mert mit gondolnának mások!) hanem igazi, kemény, kegyetlen önismeret. Ez azzal kezdődik, hogy nem a felszínen, hanem a bugyrok legmélyén is megnézem: Ki is vagyok én valójában?

Ez azért kemény dolog, mert ezen a szinten nem a társadalmi normákat preferáló dolgokat fogsz találni. A társadalomban minták vannak, elvárások. Itt nem szokás kimondani, hogy nem akarok egy olyan házasságot, kapcsolatot ahol nem szeretet alapú kompromisszumokat kell kötnöm (érdekből, félelemből) azért, hogy, kényelmesebb legyen az életem. Azért, hogy nőként biztonságban érezhessem magam. Azért, hogy valakit behúzzak, és kiszolgáló személyzetnek tekintsük egymást harminc évig. Azért, hogy elhitessem a külvilággal, hogy mennyire fasza az életem, és életem csúcsa, hogy megállapodtam.

Itt teljesen más dolgokat fogsz találni. Itt olyanokat fogsz találni, amelyek rémisztőek lesznek. Eldugott kondicionáltságokat, függőségeket, traumákat, nem elfogadott vágyakat. Sok mindent megértesz. Be kell vallanod magadnak azt, hogy miért is nem tudsz igazán kötődni. És akkor azt is megérted, hogy hiába igyekeztél ezért nem működtek a kapcsolataid. Itt be kell látnod, hogy nem jön be az "Isten, haza, család" cucc, mert még mást akarsz. Vagy éppen azt, hogy bejön, és ki akarsz ebben tartani.
Ezekben a bugyrainkban bármi lehet, tényleg bármi! Itt érthetjük meg, hogy kik is vagyunk. Nehéz szembesülni vele.

Igaz, hogy a kapcsolataink a legnagyobb tanítómestereink. De talán pont azért, hogy szembenézzünk magunkkal. Hogy megértsük, hiába ütöttük magunkat évekig azzal egy házasságban, hogy minden szuper, minden jó. Nem volt az, mert két olyan ember vett benne részt, akik nem szálltak alá a bugyraikba és ez a belső feszültség megevett mindent, majd pokol lett mennyország helyett. Elkezdtük egymáson leverni az önismeret hiányát.

Ami engem illet én alászálltam. Felgöngyölítettem a saját hazugságaimat és beleálltam. Apró részenként. Megértettem, hogy ki kell mondanom, hogy évekig hittem, hogy kötődni szeretnék, de valójában én nem tudtam. Meg kellett tanulnom, és megtanultam. Teljesen átalakultak a nézeteim, és ki is merem őket jelenteni. Nem akarok olyan kapcsolatokat, amelyek nem a szerelemért és az egymásért hozott kompromisszumokról szólnak, hanem olyan kompromisszumokról, amit a félelmeink indukálnak.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.