Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Na, persze. Meg tud az halni sokkal hamarabb. Ha csak egy kis időre is, de holtan heverhet az ölünkben és akkor nézhetünk, hogy mi jön ezután. A nagy semmi. Vagyis először, tényleg az van, egy nagy semmi. Aztán meg a: Na, és? Végül a remény aprócska holttestét berakod egy inkubátorba, kiveszed a jégkrémet a hűtőből, kis falatokban kanalazod. Lesed az óramutató kattogását. Már nem is idegesít. Szép csendben várod, hogy a remény újra életre keljen, majd az első szívdobbanása újra beindítsa a test működését és az inkubátor csipogni kezdjen.

Ott ültem a kádban, aminek a vizét diófalevél főzettel dúsítottam. Úszkáltak körülöttem a szottyadt falevelek, áztattam a lábam, a karom. Hagytam, hogy jól befedjen ez a langyos fürdő. Amiben azért forgolódtam, mert a lelki tüneteim már kicsordultak a testemre és semmilyen kence, se orvosság nem hatott. Úgyhogy csak néztem a vizet, ami sárgás teaszínű pompában lögybölődött rajtam, és azon kaptam magam, hogy mi van akkor, ha elhagytam a reményt. 

Egy kicsit ez költői kérdés. Amikor hirtelen ezt felteszed valakinek egyből rávágja, hogy dehogy. Ilyen nincs. A remény az mindig ott van. Az nem olyan, hogy egyszer csak nincs. Olyan tartozéka a lelkednek, mint a testednek a kéz. Na, most had ne kelljen leírnom azt a kivételt.

Nem dobhatod fel csak úgy ezt a kérdést a társaságban. Egy csepp olajat csepegtetnél a hangyaboly közepébe. Persze, ha káoszt szeretnél, hajrá! Bár lehet, olyan nagy lenne a döbbenet, hogy senki nem tudna megszólalni. Pár perc csend után, valaki rendelni még egy kör szénsavas vizet és a válasz örökre rejtély marad.

Elmondom, mi van ilyenkor. Én merek róla beszélni. Az én kezeim alatt nem egyszer halt el egy remény csóva. Igazából túlzás azt állítanom, hogy olyanok vagyunk a reménnyel, mint a se veled se nélküled kapcsolatos párok. De gyakorlottak vagyunk abban, hogy ha én foszladozom lelkileg, ő életben tart, ha ő sorvad el, én élesztem újjá. Bárki meg tudja ezt csinálni. Egy egészen egyszerű trükk kell hozzá csupán.

Bízni kell.

Bízni kell magadban, hogy, amikor elveszted a reményt, záros határidőn belül visszajön hozzád. Mellette, pedig bíznod kell a reményben, hogy ha elhagyott nem azért tette, mert haragszik rád, hanem mert kell egy kis időt külön töltenetek, hogy megláss valamit, amit nélküle kell megtenned.

Abban a pillanatban csak úgy ültem a kádban. Áztattam magam és tudtam, hogy kiüresedtem. Nem tudom más érezte-e már valaha üres kancsónak magát? Felismertem a semmit, hogy az a sok lehetőség, amit nemrégiben kaptam, amik oly édesen hálóztak be, és kiabáltatták velem, ez itt az én időm! Elhittem, belementem. Csináltam. Úsztam az élményekben. Éreztem minden mozzanatát a most pillanatának. Kis idővel később szemtanúja lehette, hogy ez az egész építménye szépen lassan elporlad a kezeim között. Ez van. Megesik az ilyesmi. Néha azért kapunk valamit, hogy lecsípjünk belőle pár tanulságot és elhagyjon minket óvatos csendben. Nem mindenkinek kell az életünkben maradnia örökre. Valakinek csak pár nap, pár hét a jelenléte köreinkben.

Azt, hogy ezt, hogyan kezeljük, rajtunk múlik. Lehet, pont azért kapjuk ezeket a jelenségeket, hogy megtanuljunk velük bánni. Hogy igazságos-e ez? Dehogy. Mert nekünk is járna öröklétű dolog. Azt mondják, eljön az is. 

Addig meg sirathatjuk ezeket hosszú hetekig, vagy kiáztatjuk magunkból egyetlen teafürdőben és megvárjuk, míg újra csipogni kezd az inkubátor.

Aztán tovább lépünk.

• belső béke belülről fakadó erő bizalom érzelmi mélypont kezelése lelki megújúlás remény reményvesztettség Támcsu Anikó

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!