Múltbeli sérüléseink, melyek megnehezítik a boldogságot

A legtöbb viselkedésmintát a múltból, a gyerekkorból hozzuk, az önérvényesítést, vágyaink, igényeink kifejezésre juttatását, és annak módjait is gyermekként tanuljuk meg.

Ahol látszatharmónia uralkodott, ahol szőnyeg alá söpörték a problémákat, ahol nem lehetett egy hangos szó sem, ahol a harag, a düh, és egyéb negatív érzelmek elfojtásra kerültek, ahol egymásba fojtották a szót, ahol tiltották, vagy veréssel torolták meg, ha a gyermek kifejezte negatív érzéseit, ott hamar el lehetett sajátítani a képletet: a nyílt önérvényesítés ördögtől való, jobb csendben maradni, bólogatni, és mélyre szorítani a fájó, negatív érzelmeket, mint elviselni a hangos veszekedéseket.

Aki nem tud határozottan nemet mondani, valószínűleg már gyerekkorában megtanulta, hogy a nem kockázatos válasz, mert pusztító és romboló valami, csak bűntudatot kelt, konfliktust, sértődést, veszekedést szül. Ezért a gyerek a szeretetért és látszólagos békéért, a látszatharmóniáért behódol, megtanulja, saját akarata és az önálló döntés képessége mint olyan, nem létezik.

Múltbeli sérüléseink, melyek megnehezítik a boldogságot - - - múlbeli sérülések, múlt, múltbeli traumák, szülői minták,

Ezt a káros beidegződést hurcoljuk tovább felnőtt lelki csomagjainkban, és nagyon nehezen tudjuk letenni azokat. Pedig mennyivel szebb lenne egy fejlődő lelket nem megnyomorítani elvárásaink szörnyű súlyával, hanem alternatívákat ajánlani számára, és megadni neki a szabad választás lehetőségét, a döntés szépségét. Igen, egy ideális világban a határozott, nemleges választ mindenki elfogadná és tiszteletben tartaná.

Minden kötődéstől való félelmünkben ott van az elhagyatástól rettegő gyermeki énünk. Ha valaki folyamatos kontrollt, ellenőrizgetést tapasztalt meg gyerekként, ha soha nem érezhette a boldog, felszabadult kiteljesedést, és senki nem tisztelte autonóm személyiségét, akkor az ő szemében a szeretet felnőttként is egybemosódik a kontrollal, tévesen így próbálja meg kapcsolatait működtetni. Ha gyerekként a legfontosabb, érzelmileg legközelebb álló emberek elhagyták, eltűntek, majd feltűntek az életében, folyton hazudtak, becsapták, vagy soha nem váltották be ígéreteiket, akkor a gyanakvás, a bizalmatlanság ugyanúgy átlengi a felnőttkort, mert gyermekként azt tanulta meg, hogy még a szeretetkapcsolatainkban sem bízhatunk.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.