Nyolcvanhat éves a nyúl, aki megtanította a világnak, hogyan kell elegánsan pimasznak lenni
Bugs Bunny (Tapsi Hapsi ) 1940. július 27-én lépett először a közönség elé abban a formában, amelyben ma is ismerjük: répával a kezében, higgadtan, kissé félrebillent fejjel, és azzal a fölényes nyugalommal, amelyből már az első pillanatban sejteni lehetett, hogy itt biztosan nem a vadász fog győzni. Vannak rajzfilmfigurák, akiket a történeteik miatt szeretünk, és vannak, akikből személyiségtípus lesz.
Bugs Bunny az utóbbi kategória. Nyolcvanhat éve ugyanazzal a könnyed magabiztossággal sétál keresztül csapdákon, vadászidényeken, operákon és teljesen reménytelen helyzeteken. Miközben körülötte mindenki ideges, hangos vagy fegyverrel hadonászik, ő többnyire csak beleharap a répájába, és megvárja, amíg az ellenfél saját magát teszi nevetségessé.
Ez már önmagában életstratégia.
Egy répa, egy vadász és a tökéletes belépő
Bugs Bunny (Tapsi Hapsi ) hivatalos debütálásának az 1940. július 27-én bemutatott A Wild Hare című rövidfilmet tekintik. A Tex Avery rendezte történetben Elmer Fudd vadászni indul, ám hamar kiderül, hogy rosszul osztották ki a szerepeket: a puskás férfi lesz az áldozat, a nyúl pedig a rendező, a főszereplő és a műsorvezető egy személyben.
Ebben a filmben hangzott el először Mel Blanc jellegzetes hangján a később legendássá vált mondat: „What’s up, Doc?” – vagy ahogyan a magyar változatokból ismerjük: „Mi a hézag, hapsikám?”
Nincs benne látványos hősködés. Éppen ettől működik. Bugs egy rá irányított vadászpuskával szemben is úgy viselkedik, mintha a másik fél érkezett volna rossz időpontban egy kissé kellemetlen megbeszélésre.
A Wild Hare akkora sikert aratott, hogy Oscar-díjra jelölték a legjobb animációs rövidfilm kategóriájában.
A nyúl pedig, aki ekkor még a saját nevét sem kapta meg a film főcímében, elindult a világhír felé.
A pimaszság és az intelligencia ritka találkozása
Bugs Bunny lehetne idegesítő. Tulajdonképpen minden adottsága megvan hozzá: fölényes, állandóan visszabeszél, élvezi, ha másokat zavarba hozhat, és ritkán hagyja ki a lehetőséget egy jól időzített sértésre. Mégsem ellenszenves, mert a humora szinte mindig felfelé üt.
Nem a gyengébbet bántja. Azokat teszi nevetségessé, akik hatalmasabbnak, veszélyesebbnek vagy fontosabbnak képzelik magukat nála. Vadászokat, diktátorokat, nagyképű lovagokat, túlbuzgó rendőröket és bárkit, aki úgy gondolja, hogy egy fegyver, egy rang vagy egy hangosabb mondat automatikusan igazat ad neki.
Bugs rendszerint békésen éli az életét, amíg valaki meg nem zavarja. Ezután viszont nem dühbe gurul, hanem gondolkodni kezd. Mire ellenfele észbe kap, már operajelmezben áll egy színpad közepén, feleségül vett egy nyulat, akiről csak később derül ki, hogy szintén Bugs Bunny, vagy éppen saját kezűleg gyújtotta fel maga alatt a talajt.
A bosszú nála kreatív műfaj.
A világ leglazább nyula valójában mindig dolgozik
Bugs egyik legnagyobb trükkje, hogy soha nem látszik rajta az erőfeszítés.
Miközben mások futnak, kiabálnak, lövöldöznek és idegösszeomlást kapnak, ő komótosan elrágcsál egy répát. Csakhogy a látszólagos nemtörődömség mögött villámgyors helyzetfelismerés működik.
Pontosan tudja, kit mivel lehet kibillenteni. Elmer Fuddot a saját ügyetlenségével, Yosemite Samet a dühével, Daffy Duckot a hiúságával győzi le. Bugs ritkán erősebb az ellenfeleinél, de szinte mindig jobban ismeri őket, mint ők saját magukat.
Ezért nem öregedett meg igazán. A jó karakterek egy idő után gyakran saját korszakuk foglyaivá válnak, Bugs azonban ma is ismerős. Ő az, aki nem kezd el kiabálni egy értelmetlen vitában. Inkább hagyja, hogy a másik fél egyre hangosabban bizonyítsa: fogalma sincs, miről beszél.
Majd beleharap a répába.
Sárgarépa lett a cigarettából
A répa idővel úgy hozzánőtt Bugs Bunny alakjához, mint James Bondhoz a martini vagy Audrey Hepburnhöz a nagy napszemüveg. Nála azonban nem uzsonna, hanem kellék. Úgy tartja az ujjai között, ahogyan a régi hollywoodi filmek szereplői a cigarettát: lazán, elegánsan, tökéletes időzítéssel.
A mozdulat azonnal megmutatja, ki irányítja a jelenetet. Elmer Fudd lehet nála nagyobb, lehet nála puska, terve és vadászengedélye, de Bugs az egyetlen, aki nem siet. Aki pedig egy üldözés közepén ráér enni, arról joggal feltételezhetjük, hogy tud valamit, amit a többiek még nem.
A répa ráadásul vizuálisan is tökéletes választás: harsány narancssárga, ropog, és éppen annyi időt ad két harapás között, hogy elférjen benne egy szemöldökemelés vagy egy különösen sértő megjegyzés.
Smink, estélyi ruha és teljes természetesség
Bugs Bunny jóval azelőtt játszott szabadon a szerepekkel, hogy erre külön fogalmaink lettek volna. Ha a terve úgy kívánta, pillanatok alatt lett belőle operaénekesnő, sellő, menyasszony, fodrász, karmester vagy királyi udvarhölgy. Felvette a ruhát, eligazította a parókát, és egy másodpercig sem kételkedett abban, hogy minden szem rá szegeződik majd.
Általában igaza volt. Teljes komolysággal viselte a műszempillát, a szőke parókát és az estélyit – ettől vált igazán viccessé az egész.
Bugsnak nem volt szüksége férfias pózokra ahhoz, hogy ő maradjon a legerősebb szereplő. Ha egy helyzet megoldásához rúzs kellett, használt rúzst. Ha frakk kellett, frakkot vett. Ha Wagner, akkor Wagner.
Miért szeretjük még mindig?
Talán azért, mert Bugs Bunny megtestesíti azt a fajta magabiztosságot, amelyre titokban mindannyian vágyunk.Tudja, hogy okos, de nem tart róla előadást. Tudja, hogy megoldja a helyzetet, ezért nem pazarolja az energiáját előzetes pánikra.
Persze a való életben nem küldhetünk minden kellemetlen embert egy rossz irányba mutató táblával a szakadék felé, és az sem biztos, hogy egy operaénekesnő jelmeze minden munkahelyi konfliktust megoldana. Bár néhány értekezleten kétségtelenül javítana a hangulaton.
Ami viszont nyolcvanhat év után is tanulható tőle, az a könnyedség. Nem kell minden provokációra azonnal reagálni, minden vitát megnyerni, vagy minden hangos embernél hangosabbnak lenni. Néha elég felismerni, hogy az ellenfelünk már nélkülünk is remekül halad a teljes önleleplezés felé.
Bugs Bunny 1940-ben egy répával a kezében lépett ki az üregéből, és azóta sem veszítette el a hidegvérét.
Nyolcvanhat év alatt változott a világ, a humor, a mozi és az, amin illik nevetni. Ő mégis ugyanaz maradt: udvariasan érdeklődő, veszélyesen gyors és éppen annyira pimasz, amennyire a helyzet megkívánja.
A többit pedig intézi Elmer Fudd.
A történeti adatok forrásai: Warner Bros., TIME.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez