Egy pillanat, egy impulzus sosem ér ugyanúgy, ugyanabban a formában minket. Azt hiszem ennek tudatában ébredünk rá igazán, hogy nem bizonyos személyek, helyek, esetleg országok hiányoznak, hanem egyszeri, megmagyarázhatatlanul euforikus, és emelkedett, felejthetetlen pillanatok.

Valahogy még az univerzum is nekünk kedvez ilyenkor, mintha minden összhangban lenne mindennel. A Nap sugarai lágy, finom ecsetvonásokkal ékesítik a pirospozsgás arcod, miközben egy rövid, de annál sokkal fontosabb érintés, egy ölelés, egy csók ér, amely örökre ott marad a szívedben. Ezek az érzések, ízek, egyáltalán az aznapi hangulatunk, látásmódunk mélysége, sosem térnek vissza. Nem lehet őket visszahozni, vagy kierőszakolni.

Miért kapjuk meg mégis őket, az élet bizonyos periódusaiban? Talán jót cselekedtünk akkor? Nem dúlt bennünk harag vagy gyűlölet? Tapasztalataim szerint ezek közül egyik sem mérvadó. Természetesen, a karma működik, szépen kiforrja magát az évek során, legalábbis szerintem, de az, hogy miért is kapunk gyönyörteljes pillanatokat, nem ettől függ. 

Bármire is emlékszel vissza, ami valaha boldogságot okozott, nem rémlik mellékes, felesleges, sallangszerű gondolat. Stresszhez, vagy szorongáshoz köthető érzelem. Abban a szent pillanatban csak és kizárólag a saját lényed, a körülötted lévő atmoszféra számított. Mert átengedted magad egy bizonyos dolognak. A szerelemnek, az örömkönnyeknek, a csóknak, az ölelésnek, a gátlástalan nevetésnek, a megrészegült, csábító pillantásoknak. A finom ízeknek, a smink nélküli, gubancos hajú, kócos reggeleknek, a vágynak, a bátorságnak, egy új döntés meghozatalának.

Tudom, sokszor tűnik közhelynek minden olyan szösszenet, ami a jelen megélésével kapcsolatos, de tényleg ebben rejlik az önfeledt mindennapok kulcsa. Ezért szeretnék pillanatokban ott ragadni, csak úgy. Nem törődni azzal, mennyi ijesztő, ismeretlen, gyomorgörcsöt előidéző akadály van előttem. Csak élni és megélni.

Teszek a nehézségekre. Minden túlgondolt aspektusra, ami csak tönkretesz. Na, nem állítom, hogy minden egyes nap így állok az élethez. De amikor sikerül, akkor nagyon is tojok az összes létező hülyeségre, ami csak felütheti a fejét bennem. És próbálok erre törekedni. Mindig, szüntelen. Mert rohadtul nem számít hol leszünk öt, vagy tíz év múlva, csak az fog számítani, hogy milyen érzésekkel ébredtünk a reggel, és ki mellett hajtottuk álomra a fejünket este. Csak az fog számítani, hogy bár nem lesz épeszű magyarázat a miértre, de őrülten fogunk szeretni és élni. Úgy tudunk majd tükörbe nézni, hogy azt mondjuk: „Igen, én ez vagyok!” Úgy fogunk majd tükörbe nézni, hogy nem felejtettük el hogyan maradjunk önazonos, autentikus lények, és bátran, büszkén vállaljuk mindezt. Hiszen ez az élet.

• életszemlélet gondolkodásmód

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!