1927. július 4-én született Gina Lollobrigida, az európai filmtörténet egyik utolsó klasszikus dívája. A világ hosszú évtizedeken át szépségikonként ünnepelte, pedig az élete jóval érdekesebb volt annál, mint amit a róla készült legendás portrék elmeséltek. Festészetet és szobrászatot tanult, filmsztár lett, később fotóriporterként dolgozott, Fidel Castróval készített interjút, majd visszatért a képzőművészethez. És közben végig ott volt körülötte valami, amit ma már nehéz előállítani: valódi sztárjelenlét.

Gina Lollobrigida nem készült tudatosan filmsztárnak.

A Róma közelében fekvő Subiacóban született egy bútorkészítő családjában, három lánytestvér mellett nőtt fel. Énekórákat vett, modellkedett, majd szépségversenyeken indult. Az 1947-es Miss Italia döntőjében harmadik lett – különös módon az előtte végző Lucia Bosè és Gianna Maria Canale szintén ismert színésznővé vált.

Őt azonban eredetileg más érdekelte. Festészetet és szobrászatot tanult, a filmezésbe szinte mellékesen került bele. A filmipar viszont gyorsan felismerte benne azt, amit a közönség sem tudott figyelmen kívül hagyni.

A külsejét.

Ez egyszerre nyitott ki előtte minden ajtót, és jelölte ki azt a szűk folyosót, amelyen évtizedekig haladnia kellett.

A szerepek, amelyekbe túl könnyű volt bezárni

Lollobrigida pályája az olasz filmművészet egyik legizgalmasabb korszakával esett egybe. A neorealizmus és később a modernista szerzői film világszerte újradefiniálta az olasz mozit, ő azonban többnyire nem ebben a közegben találta meg a helyét.

A rendezők valami mást láttak benne.

Vadóc fiatal nőt. Csábítót. Cigánylányt. Szenvedélyes szeretőt. Tűzről pattant olasz asszonyt. Egzotikus királynőt.

A hétköznapi nő ritkábban jutott neki.

Pedig a jobb filmjeiből pontosan látszik, hogy jóval több eszköze volt annál, mint amit a szexszimbólum szerepköre megkövetelt. Tudott komédiázni, volt ritmusérzéke, énekelt, táncolt, és különösen jól működött azokban a szerepekben, amelyekben a szépség mellé szabadság, humor és némi kiszámíthatatlanság társult.

Az egyik legjobb példa erre az 1952-es Királylány a feleségem. A Gérard Philipe főszereplésével készült kalandfilmben Adeline-t alakította, aki cigánylánynak öltözve jósolja meg Fanfannak, hogy egyszer a király lányát veszi feleségül. A film egyik legjobb tréfája maga Lollobrigida: miközben a férfi egy elérhetetlen királylányról álmodozik, a néző pontosan látja, hogy az igazi élet ott áll előtte.

Mezítláb, kócosan – és talán közelebb önmagához

Az igazi áttörést az 1953-as Kenyér, szerelem, fantázia hozta meg számára Vittorio De Sica oldalán.

A szerep azért különösen érdekes, mert szinte mindent levett róla, amit a sztárgyár szeretett ráadni. Nem gondosan megkomponált dívaként jelent meg, hanem egyszerű ruhában, borzas hajjal, mezítláb. Karakterét nem véletlenül hívták Vadmacskának: szegény, büszke, temperamentumos lány volt, aki verekedett, énekelt, nevetett, és természetes energiával töltötte meg a vásznat.

Lollobrigida ebben a filmben nem attól volt érdekes, hogy gyönyörű.

Hanem attól, hogy élt.

A szerep BAFTA-jelölést hozott számára, és megmutatta azt is, hogy a színésznő talán éppen akkor volt a legerősebb, amikor nem próbálták mindenáron tökéletesre komponálni.

Egy évvel később elkészült a Kenyér, szerelem, féltékenység is. A sorozat harmadik részében azonban már Sophia Loren vette át a női főszerepet, miközben Lollobrigida gyermekét várta.

És ezzel el is érkezünk a filmtörténet egyik legtöbbet emlegetett női rivalizálásához.

Kenyér, szerelem, fantázia

Gina és Sophia – két teljesen különböző sztár

A sajtó imádta egymás ellen kijátszani Gina Lollobrigidát és Sophia Lorent. Két olasz nő, két nemzetközi szépségikon, két erős személyiség – a történet szinte magát írta.

Csakhogy valójában jóval különbözőbbek voltak annál, mint amit a „ki a szebb?” típusú összehasonlítások sugalltak.

Loren pályája idővel egyre szélesebb lett. Drámai szerepeket kapott, családanyákat, összetettebb nőalakokat játszott, és olyan rendezőkkel dolgozott, akik új oldalait is megmutatták.

Lollobrigida másfajta képet hordozott.

Benne továbbra is a kortalanul vonzó, kissé távoli, nehezen megszelídíthető nőt látták. Még akkor is, amikor már rég bebizonyította, hogy ennél többre képes.

A rivalizálást nagyrészt a média táplálta, bár Lollobrigida maga sem mindig maradt ki belőle: időnként kifejezetten csípős megjegyzéseket tett kolléganőjére. Talán éppen azért, mert egész pályáján érezhette, hogy miközben Lorent színésznőként is újra és újra felfedezik, őt a világ makacsul ugyanabban a ragyogó képben akarja tartani.

Amikor végre a hangját is hallani lehetett

1955-ben jött A világ legszebb asszonya, amelynek címe szinte ironikusan pontos Lollobrigida egész pályájára nézve.

A film Lina Cavalieri operaénekesnő életét dolgozta fel erősen romantizált formában. A választás kézenfekvőnek tűnt: ki más játszhatná „a világ legszebb asszonyát”, mint az a nő, akit a sajtó már ekkor is hasonló jelzőkkel ünnepelt?

Csakhogy a film tartogatott egy meglepetést.

Lollobrigida valóban énekelt benne.

Nem pusztán díszletként állt a kosztümökben, hanem megmutathatta azt a zenei képességet is, amelyet más filmjei alig használtak. A szerep egyik legemlékezetesebb jelenetében pedig egy rivális nővel párbajozik – míderben és alsószoknyában. Egyszerre abszurd, elegáns és vicces jelenet, amelyben benne van mindaz, ami Lollobrigidát igazán működőképessé tette a vásznon: önbizalom, humor és játékosság.

Esmeralda szerepében már nem lehetett pusztán szépnek lenni

Az 1956-os A párizsi Notre-Dame újabb fontos állomás volt.

Esmeralda szerepe első pillantásra ismét beleillett a megszokott Lollobrigida-képbe: szabad, érzéki, mindenkit megbabonázó cigánylány. A történet azonban ezúttal tragikus mélységet követelt.

Anthony Quinn Quasimodója mellett Lollobrigida képes volt valódi drámai jelenlétet teremteni. Esmeraldája nem pusztán vágy tárgya, hanem szabad, életszerető nő, akinek éppen a tisztasága és odaadása teszi megrendítővé a sorsát.

Talán itt látszik a legjobban, milyen pálya lehetett volna még benne, ha több hasonló szerepet kap.

Howard Hughes Hollywoodba hívta – a történet mégsem lett hollywoodi tündérmese

1950 körül Howard Hughes felfigyelt a fiatal olasz színésznőre, és Amerikába hívta.

A legendás milliárdos producer érdeklődése állítólag messze túlmutatott a szakmán. Rajongott érte, udvarolt neki, házassági ajánlatokkal ostromolta. Lollobrigida azonban elégedetlen volt a szerződés feltételeivel, és nem volt hajlandó úgy alárendelni magát Hughes rendszerének, ahogyan azt elvárták volna.

A konfliktusnak komoly következménye lett: a szerződéses helyzet éveken át nehezítette amerikai karrierjét.

Mégis különös, hogy Lollobrigida végül talán éppen Európában volt igazán önazonos.

John Huston Afrika kincse című filmjében Humphrey Bogart és Jennifer Jones mellett játszott, de a forgatás nem hozta meg azt az áttörést, amelyet sokan vártak. Bogart állítólag nem kedvelte különösebben, és a vásznon sem alakult ki közöttük az a fajta természetes kémia, amely Lollobrigida olasz filmjeiben olyan könnyednek tűnt.

Később a korszak férfisztárjainak egész sorával játszott együtt: Frank Sinatrával, Steve McQueennel, Sean Conneryvel, Burt Lancasterrel, Tony Curtisszel, Rock Hudsonnal és Yul Brynnerrel.

A névsor lenyűgöző.

A szerepek már kevésbé egyenletesek.

A nő, aki három férfinál sem tudta, melyik a lánya apja

Lollobrigida egyik legjobb későbbi vígjátéka az 1968-as Jó estét, Mrs. Campbell volt.

A történet ma feltűnően ismerősnek hat: egy olasz nő fiatal korában három amerikai katonával is viszonyt folytatott, és fogalma sincs, melyikük a lánya apja. Évekkel később mindhárom férfi visszatér a kisvárosba.

Igen, az alaphelyzet valóban meglepően emlékeztet a jóval későbbi Mamma Mia! történetére.

A film azért is fontos, mert újra megmutatta Lollobrigida egyik gyakran alábecsült képességét: remek komikai érzéke volt. Nem egyszerűen „szép nőként” működött a humoros helyzetekben, hanem pontosan értette a ritmust, a túlzást, a zavart és az öniróniát.

Alakításáért Golden Globe-jelölést kapott.

A filmvilág megváltozott. Ő pedig másik életet választott

A hetvenes évekre az a mozi, amely Gina Lollobrigidát sztárrá tette, kezdett eltűnni.

A régi stúdiórendszer átalakult. A klasszikus dívák kora leáldozott. A filmek nyersebbek, politikusabbak, modernebbek lettek, a női szerepek és a közönség elvárásai is változtak.

Lollobrigida nem próbált mindenáron kapaszkodni.

Egyre kevesebbet filmezett, és komolyan a fotográfia felé fordult.

Nem hírességként játszott a fényképezőgéppel. Fotóriporteri munkát végzett, könyveket készített, Olaszországot dokumentálta, és a világ legismertebb emberei közül is többeket fényképezett.

1973-ban megjelent Az én Itáliám című albuma, amely magyar kiadásban is napvilágot látott.

Majd jött az egyik legkülönösebb fejezet.

Fidel Castro.

A díva, aki interjút készített Fidel Castróval

1974-ben Lollobrigida Kubába utazott, ahol exkluzív interjút készített Fidel Castróval. Fényképezte, beszélgetett vele, filmes anyagot készített róla.

A történet azért izgalmas, mert tökéletesen megmutatja, milyen messzire jutott attól a fiatal nőtől, akire egykor elsősorban a teste miatt osztottak szerepeket.

Most ő állt a kamera mögött.

Ő választotta ki a képkivágást.

Ő kérdezett.

És ez nem valamiféle késői hobbi volt, hanem egy új pálya része.

Később visszatért a szobrászathoz is – ahhoz a művészeti formához, amely már jóval a filmsztárság előtt érdekelte.

És volt magyar fejezete is

A magyar közönség számára Lollobrigida történetének van egy különösen kedves részlete.

1972-ben szerepelt a Magyar Televízió szilveszteri műsorában, ahol Antal Imrével és Vitray Tamással is táncolt. Több mint három évtizeddel később, 2005-ben ismét Budapestre érkezett: a Budapesti Operabál vendége volt.

Egy olyan korszakban, amikor a nemzetközi filmsztárok valóban távoli, szinte elérhetetlen figuráknak számítottak, Lollobrigida magyarországi jelenléte különleges esemény volt.

                              

Több mint díva

Gina Lollobrigida 2023 januárjában, 95 éves korában halt meg Rómában.

Szépségkirálynőként indult. Filmsztár lett. Vígjátékokban bolondozott, Esmeraldaként tragikus hősnőt játszott, operaénekesnőt alakított és valóban énekelt, Hollywood legnagyobb férfisztárjai mellett szerepelt. Később a kamera másik oldalára állt, fotóriporterként dolgozott, majd visszatért a szobrászathoz.

A szépsége tette világhírűvé, ez kétségtelen.

De ha csak ennyit őrzünk meg belőle, éppen a története legérdekesebb részét veszítjük el.

• díva Gina Lollobrigida szépségikon

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!