Valaki útra kelt

Mintha doronggal ütötték volna gerincen. A sorok úgy érkeznek az agyába, mint valami felmentő sereg. Mint egy gyors fájdalomcsillapítás, vagy legalábbis egy magyarázat, a bénult érzésre, ami jelenleg átjárja az érzékeit. Valaki útra kelt. Valaki elment, abbahagyta e földi sétát, és szétroncsolt végtagokkal, összezúzott fejjel egy intenzív osztály steril neonfényében pihent le végleg, öntudatlanul, emlékek nélkül, múlt és jelen nélkül.

Mintha az, aki ezért az élet nevű, hosszútávra tervezhető, egysanszos buliért felelős lenne, egyszer csak intett volna egyet a pálcájával, és sietve kituszkolta volna őket a Paradicsomból. Ennyi! Kiáltotta volna. Ennyi adatott meg, nem volt idő beszívni, átölelni, elraktározni sem az emlékeket. Kiűzettek onnan, túl korán és túlságosan hirtelen. Belefeledkezett az arcába, csak az arc volt, abban gyönyörködött, és a homlokba hulló hajtincsben, és az arcvonások beszédes, mindent eláruló, ismerős rajzolatában. A külvilágot valaki szürkével besatírozta, láthatatlan és jellegtelen volt minden kettőjükön kívül. Fekete-fehér szerelmes filmben voltak szépséges, színes emberi alakok, a kép többi része megfagyott, homályos volt és unalmasan jellegtelen. Tervezni lehetett és álmodni, a realitás otromba, ormótlan fekete madarát minduntalan elhessegették.

Éjszakai kilátókban lehetett messzire látni együtt, nem törődve a sötét, üres, köd szitálta meszességgel. Jel volt ez? Figyelmen kívül hagyták, és nem hittek a jelekben, pedig együtt, ketten ők soha nem tekintettek egyetlen messzeségbe sem. A kurtán rövid életvonal is üzenhetett volna a csontos, erős férfikéz tenyerén, a cigányasszony zavart tekintete, és lesütött szeme is üzenhetett volna, ahogyan egyetlen mozdulattal elkapta a kezet, ami eddig őt tartotta szerelmesen. Elengedte hirtelen, mintha ezzel nem lenne már gondja. Semmi köze hozzá, ő csak jósol, és talán látja a jövőt, haldoklóhoz már nincs köze, ő csak az életrevalóknak jósol.

A realitás szürke paravánja előtt éltek boldogságos, szerelmi vegetációban. Mintha enni, inni és aludni az élet teljesen fölösleges dolgai közé tartozna. A férfi a baleset éjszakáján útra vált belőle. Mintha az ő személyisége is megkettőződött volna, egyetlen szó nélkül, egyenes derékkal ült az idegesítően sikoltozó mentőautóban, a szerelem színes paravánja mögött hagyva mindkettőjüket, hadd szerelmeskedjenek még kicsit, mert nem lehet még vége, olyan kevés adatott meg. Játszották tovább a szerelmes filmet tökéletes alakítással, csodás harmóniában egymással.

A mentőautó hangjától bedugul a füle, tompán hallja csak a kérdéseket, közben még közelebb húzódik az összeroncsolódott testhez. Felismerhető, szerethető részleteket keres az arcon, de nem találja az egykori emléktérképet, amit annyira szeretett érinteni. Elméletben tudja, mit kellene tennie. Sírni, zokogni, ráborulni a testre, a kérdésekre megfelelően válaszolni, hozzátartozókat értesíteni. De megfagyott, lebénult, mert mintha doronggal vágták volna gerincen, mozdulni sem tud, fájdalmas, bénult tehetetlenség sokkolja. Leginkább feldolgozni gyűlöl bármit is. Várni, hogy meggyógyuljon a lélek, és gondosan vigyázni arra, hogy a gyászfolyamat minden szakaszán végighaladjon. Gyűlöli azt hallgatni, hogy mi ilyenkor a kórházi protokoll, hogy napról napra jobb lesz, és azt is, hogy az idő minden sebet begyógyít. Istenverte közhelyek ezek, hiszen semmi nem változott, minden sértetlen és ők messzire látnak, álmodnak és terveznek. Halványan felrémlik benne, hogy végig kell kucorognia az éjszakát a zöld csempés, fertőtlenítő szagú kórházi falak között, kérdésekre kell válaszolni és neki végig fognia kell a felismerhetetlenül véres, szétszakadt ruhadarabokat, az ő ruháit. Ki akar lépni önmagából. Ki a valóságból, megvárni valahol, egy semleges, védett helyen az események alakulását, ott ahol nem fáj a valóság, és csak ütemesen lélegezni kell, ki és be, semmi mást nem várnak el tőle, csak azt hogy szótlanul, némán vegetáljon.

A novemberi fagyos éjszakában egy padra roskad, tagjaiban ólmos, érzéketlen zsibbadtság. Kívül a valóságon, önmagát kirekesztve, a semmi ágán gubbaszt, pillanatnyilag ez az egyetlen módszer a valóság elviselésére. Soha nem megy majd ki a temetőbe. Az a halottak otthona. Az ő szerelme mindig újjászületik majd, és mindig, mindig másmilyen lesz, de örökké él.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.