A Toyota Supra egyértelműen egy legenda. Számomra is az, hiszen úgy nőttem fel, hogy a második és harmadik generáció bűvöletében éltünk a barátaimmal, és legenda a mostani generációnak is, hála az konzol/videójátékoknak. A formaterv és az egész megjelenés pedig méltó ehhez a hagyományhoz, amelyet a japán autóépítő mesterek a Toyotánál megalkottak.

Mindenki rettentően várta, hogy legyen végre újra Supra, hiszen a méltán legendás negyedik generáció utód nélkül távozott és két évtizednek kellett eltelnie, hogy ez a dolog megváltozzon. A Toyota Supra valóban olyan autó volt, amely beleírta magát az autógyártás történetébe. Persze biztos a Toyota modellek közül a Corolla is, amely minden darabszámrekordot megdöntött, de a márkánál a sportosságért és egyáltalán azért, hogy a japán autók iránti szenvedély kialakult, azért a Supra a felelős. Járt is már nálunk az erősebb hathengeres változat, még az újságunk alapításának első évében. A 2019-es teszt itt olvasható.

A mostani vendég a Supra sorozat gyengébb erőforrásával, a szintén BMW-től származó négyhengeres motorral van építve. A kétliteres turbóhoz nyolcfokozatú automata kapcsolódik és ezzel az összeállítással 258 lóerőt teljesít az autó 400Nm nyomaték leadása mellett. A kismotoros változat egy másodperccel teljesíti gyengébben a 100-as sprintet, mint a hathengeres 340 lóerős nagytestvére, egészen pontosan 5,2 másodperc alatt. Azt is mondhatnám, hogy ez a képesség is elegendő, ha nem a csupa nagybetűs Supraról lenne szó. Az autóról, amely a maga korában az egyik legkomolyabb sportautó volt, egy magasabb kategória, mint a hétköznapi sportos modellek.

Szóval egyáltalán nem akarom lebecsmérelni a Suprat ezzel a motorral. Sőt, azt kell mondjam, hogy a fülig ér a szám érzés teljesen jön, ahogy beletaposok a gázpedálba és a kormány mögötti fülecskékkel pakolom a sebességet. A hangja gyönyörű, az üléspozíció és a hátsó kerekek tolása pedig csodálatos.

A problémám „csak” annyi, hogy azt szoktam meg, hogy a Supra hathenger. Azért van mindez, mert ha visszatekintünk a márka történetében, akkor tudvalevő, hogy a Celica – amely egyébként ugyancsak menő – modellekből fejlődött ki a Supra, azok csúcsváltozata volt a második generáció idején. Mindig hathenger, a technika csúcsa, illetve a klasszikus időkben bukólámpa. Aztán a negyedik, tehát az utolsó klasszikus modell esetében már a bukólámpa eltűnt, de a hathenger akkor is maradt.
A két évvel ezelőtti teszt óta mondjuk azt, hogy elfogadtam, hogy szinte egy BMW-ben ülök. Nem tudom leírni, hogy egy BMW kormánya mögött, mert az egész autóban talán egyetlen csúnyaság van, az pedig a kormány (a BMW sokkal szebbeket gyárt, és egyébként a Toyota is tud szebbet, pl. GR Yaris esetében). De egyébként talán ez a legkevésbé fontos. Ennél azért sokkal fontosabb, hogy a Supra egy átépített Z4 és miután beleteszik a négyhengerest ez már nem is szakmai titok.

Tényleg elnézést azoktól, akiket az előzőek bántanak, de én szeretem a Suprat, annak hagyományát és tisztelem a legendát, amit az autó joggal kiérdemelt. Sőt a BMW-ket is szeretem nagyon, de másért. És egyelőre – de majd megszokom nyilván ezt is – nem egy szinten kezeli a fejem a Supra és a Z4 adta presztízst. Bár a német márka egyértelműen luxusautókat gyárt, míg a Toyota tömegmárka, de az autósportban más a mérce. Ott nekem egy pici polccal a Supra feljebb van. Ahová ez tartozik, az a Celica szint. Ahol viszont és ha ide pozícionálom, akkor a tesztelt autó elképesztően jó.

Egyébiránt a külső formai jegyek magukért beszélnek. Elképesztő dögös, feltűnő és vagány. Megkockáztatom, hogy épített autók nem szoktak ennyi vagányságfaktort tartalmazni, mint a Supra. A hatalmas első lámpák, a lökhárító tuningolt ívei és légterelői, csak a kezdet. Hiszen oldalról a kiszélesített hátsó kerékjáratok és a roadsterekre jellemző hatalmas motorháztető csak a folytatása annak, amit a hátsó részénél az autónak beteljesítettek. Annyira menő, hogy talán nincs is tovább. Szemcsapda, amely után mindenki visszafordul és vágyakozva gondol arra, hogy ilyet ő is szeretne.

A belső tér szerintem lehetne pazarabb. Az ülések tökéletesek és kényelmesek. Szép és jó minőségű a bőrözés. A középkonzol műanyagja viszont recsegős, a használt kapcsolók és gombok kelthetnének minőségibb érzetet. A középkonzol tetején lévő 8,8” -es színes LCD szép, kezelése könnyű és logikus, mint ahogyan a BMW-ben (mert hogy ez koppra ugyanaz). A műszerfal félig digitális, félig analóg felépítése kifejezetten jól néz ki, nagyon mutatós és egyedi a felépítése. Jól szól benne a zene és a négyhengeres motor szépen muzsikál.
A futómű pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Kemény ugyan, így az úthibákat nem a legnagyobb boldogsággal éli meg az ember az autóban, de ez egy elfogadható körülmény azért cserébe, hogy mennyire jól fekszik az úton és mennyire stabil a kanyarokban magasabb sebességnél is.

A GR Supra Dynamic a mai autós árak mellett egy elérhető árú sportautó. 18,5 millió forintos ára nem túlzó ezért a tudásért és teljesítményért. Az pedig egy külön bónuszpont, hogy a Toyota érdemesnek tartotta, hogy a Supra nevet viselje. Végül is a motorháztető alatt lévő erőforráson és néhány extrán kívül meg is egyezik a nagyobbal, ráadásul 5 millióval kevesebbe is kerül, amely valljuk be, nagyon nem kevés.

• supra supra teszt toyota GR supra dynamic teszt toyota supra toyota supra dynamic

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!