7 dolog, amitől a gyereksztárok bekattannak

Mara Wilson igazán szerencsésnek mondhatja magát, hiszen ő azon kevés gyerekszínészek egyike, akit nem tett tönkre a korán jött siker. A 27 éves színésznő jelenleg New Yorkban él, és egyáltalán nem vágyik vissza egykori elképesztő karrierjéhez. A Matilda és a Mrs. Doubtfire sztárja mesél arról, milyen is igazából egy hollywoodi gyereksztár élete.

Tény, hogy gyerekkoromban szerepeltem néhány filmben. Bár jó szívvel gondolok vissza rá, azért nagyon örülök, hogy nem lettem olyan híres, mint az Olsen ikrek. Sajnos nem minden gyerekszínész vészeli túl élve vagy ép elmével a fiatalkori sztárságot, a sikert és a csillogást. Sokan nem tudják kezelni a helyzetet, és egyszerűen tönkremennek. De miért történik ez?

1. A szülők nem segítenek: Ötéves koromban kezdtem színészkedni. Ez saját döntés volt, és a szüleim kezdettől fogva próbáltak eltántorítani. Nem csoda, hiszen meg akartak óvni. Viszont sok gyerekszínészt láttam, akikről lerítt, hogy nem szabad akaratukból játszanak. Nekik nem volt választásuk, sem normális gyerekkoruk, mert a szüleik idő előtt hajszolták bele őket ebbe a tébolyba. Egyszer megkérdeztem egy tízévesnél fiatalabb kis kollégám, hogyha nem szereti, akkor mégis miért csinálja ezt? „Hát a pénzért” – válaszolta. Akkoriban nem értettem meg, hiszen számomra a pénz csak elvont fogalomként létezett: valahol, egy messzi bankban zárolt dolog, amit majd csak akkor kapok meg, ha betöltöttem a 18. életévemet. Én imádtam játszani, de ő gyűlölte az egész cirkuszt. Csak azért játszott, hogy eltartsa a családját. Rettenetesen sajnáltam, pedig ez nem újkeletű probléma. Ott volt például a kis Jackie Coogan, a ’30-as évek legnagyobb gyereksztárja. A fiúnak hiába volt 4 millió dollár a nevén (ma átszámolva cirka 48 millió dollárt), mire betöltötte a 21-et, a saját anyja és mostohaapja az utolsó centig eltapsolták a vagyonát. Coogan ezért be is perelte őket, de mindössze 126,000 dollárt sikerült kicsikarnia. Az ő szomorú példája nyomán született a „Coogan-törvény", amely rendelkezett arról, hogy a gyerekszínészek jövedelmét nagykorúságukig külön számlán kell kezelni, ám ez is csak 15%-át óvja meg. Szóval nem igazán állítja meg a szülőket abban, hogy saját csemetéjüket az őrületig hajszolva dolgoztassák a sikerért.

2. A szülők egyszerűen nem tudnak segíteni: Még jó, hogy a szüleim mindenben az én érdekeimet nézték. Igaz, nem szerepelhettek túl sok szuperprodukcióban, de mindig támogattak és vigyáztak a gázsimra. Ám néha nekik is engedelmeskedniük kellett felsőbb hatalmaknak és döntéseknek. Például, amikor hét éves voltam, elmentem az Áldatlan állapotban című film premierjére. Bár nem rémlik túl sok belőle Hugh Grant dadogásán kívül, de arra tisztán emlékszem, amikor egy riporter megkérdezte tőlem a vörös szőnyegen: mégis mi a véleményem Hugh Grant prostibotrányáról? Gyermeki lelkemnek persze fogalma sem volt az egészről, így elég kényelmetlenül éreztem magam. Apám nagyon bepöccent, amikor ezt megtudta, és másnap felhívta a riportert, hogy mégis hogy mert egy kisgyereket szexről és prostitúcióról faggatni? A panasza sajnos süket fülekre talált, kinevették és elutasították. Akkor tudatosult bennem, hogy a szüleim sem mindenhatóak.

3. Hozzászoknak a szeretethez és a figyelemhez - aztán elveszítik azt. Emlékszem, az első filmem, a Mrs. Doubtfire - Apa csak egy van forgatásának első hetében minden stábtagtól kaptam valamilyen ajándékot. Ezért amikor egy riporter megkérdezte tőlem, mit szeretek a legjobban a színészetben, én örömittasan így feleltem: „A sok-sok ajándékot!” Most már tudom, hogy ajándékkal halmozni egy gyereket szimplán azért, mert cuki, a tökéletes receptje annak, hogy romlott, kapzsi kis vakarccsá változzon. A szüleim igyekeztek megóvni ettől, és normális életet biztosítani: osztoznom kellet a szobámon a testvéremmel, állami iskolába jártam, és azt tanították, hogy a színészet csak egy hobbi. Ettől függetlenül éreztem néha, hogy elszállt velem a ló. Ám ami könnyen jött, könnyen megy. A rajongók, a pénz és a hírnév eleinte természetesnek tűnnek, de amint hozzászoknak az egészhez, hipp-hopp: beköszönt a serdülőkör. Egy gyerekszínész pedig, aki többé már nem elég aranyos és nem nyereséges, hamar a süllyesztőbe kerül. A rajongók pedig máris elfelejtik, hogy bálványuk valaha is létezett. A siker elillan, mintha sosem létezett volna.

4. Szexuális kihasználtság: Azok, akik átvészelik a tinédzserkort, általában kétféle módon végzik: a sikeresebbek imádnivaló gyerekekből szép (gyakran egoista bunkó) felnőttekké cseperednek, akik viszont nem ilyen szerencsések, a süllyesztőben végzik. Egy tinibálványnak viszont sebezhetetlennek kell lennie. Brooke Shields például azt mondta, hogy szexuális tárgynak lenni olyan, mintha nem lenne ura a saját testének, és ez az oka annak, hogy csak 22 évesen vesztette el a szüzességét. A kevésbé szerencsések rosszabbul is járhatnak, mint Corey Feldman, Corey Haim és Todd Bridges, akik mind azt állították, hogy felnőtt férfiak molesztálták őket kisfiúkorukban, és hogy sokkal több gyermekmolesztálás zajlik Hollywoodban, mint amennyi kiderül. Amikor 12 éves voltam, elkövettem azt a hibát, hogy rákerestem magamra az interneten. Találtam többek közt egy lábfétises oldalt, ami gyerekszínésznőknek volt szentelve. Visszataszító belegondolni, hogy tulajdonképpen egy gyerekpornó oldalon jártam, de fiatal fejjel viccesnek tűnt, mert akkoriban a szex szót sem bírtam kiejteni vigyorgás nélkül. Én még viszonylag „jól” jártam, de a gond az, hogy túl sok kiskapu létezik. Ha meg kell győznöd valakit arról, hogy ne kényszerítse bele a gyerekét a showbizniszbe, csak tájékoztasd, milyen sok helyen legális az, hogy egy gyermek fejét photoshopolják egy meztelen felnőtt testére. A szexuális kizsákmányolás bizony a hírnév része.

5. Fel kellene lázadniuk, de nem tudnak. Annak, hogy nem züllöttem el, valószínűleg az volt az egyik oka, hogy tartottam a nyilvánosságtól. Bizonyos „barátoknak” nevezett emberek viszont még így is képesek voltak kiszivárogtattak rólam olyan privát képeket és infókat, ami miatt meggyengült a bizalmi kapocs. Néha még most is inkább elbújok, ha buli közben előkerül egy fényképezőgép. Velem ellentétben majdnem minden tinédzser lázad. Sztárként ez sokkal nehezebb, hiszen több millió ember figyeli minden lépésüket, és ott a szülők, az ügynökök, a menedzserek, a producerek koszorúja. Rajongótáborral élni olyan, mintha az embernek olyan szigorú szülei lennének, akik jutalmaznak, de ugyanolyan gyorsan ítélkeznek és büntetnek. És persze azt akarják, hogy bálványuk soha ne nőjön fel. Nem csoda, hogy amint kezükben a szabadság kulcsa, lázadnak és cselekednek. Aki nem tudja kezelni ezt a helyzetet, sajnos bukásra van ítélve. És ha van olyan dolog, amit az egész világ szeret végignézni, az a nyilvános bukás.

6. Fogalmuk sincs, mit kellene csinálniuk: Ha valaha beszélhetnék Lindsay Lohannal, biztatnám őt, hogy hagyja ott a színjátszás egész poklát, és keressen egy nyugisabb állást. Például kezdjen el kertészkedni. De ő valószínűleg nem hallgatna rám – és nem csak azért, mert fiatalabb vagyok nála és közel sem olyan szexis. Hanem azért, mert ő színésznő volt egész életében, már kiskora óta, és fogalma sincs, mi máshoz kezdhetne az életben. Valószínűleg addig csinálja majd, míg teljesen kikészíti magát. Néhány alantasabb munkát én is elvégeztem, de ez vezetett ahhoz is, hogy végül olyan munkát kaptam, amit tényleg szerettem. Az a baj, hogy a legtöbb gyerekszínész túl büszke és érzékeny, viszont sohasem lesz tanult ember.

7.Képtelenek menekülni: Azok, akik felnőttként találkoznak velem, mindig meglepődnek, hogy még élek, nem voltam börtönben, de még elvonón sem. Néha csalódást okozok nekik, amiért nem vagyok elég menő: csak egy átlagos kinézetű nő, aki egy kétszobás lakásban lakik New Yorkban. Nem vagyok sztár, és nem is akarok az lenni. New Yorkban egyébként az a jó, hogy nap mint nap össze lehet futni hírességekkel (Susan Sarandonnal a közeli vegyesboltban, vagy épp Lou Reed sétál el mellettünk az utcán), de ez igazából senkit nem érdekel, mert annyira mindennapos. Néha engem is felismernek, ami hízelgő ugyan, de olykor kellemetlen. A gyerekkori színjátszás olyan távoli emlék, mintha egy másik életben történt volna, ennek ellenére az emberek mégis képesek a kelleténél nagyobb felhajtást csinálni körülöttem. Számos előnye volt a gyerekkori sztárságnak – találkoztam az angol királynővel is! És néha sikerült felülmúlnom a saját céljaimat. Nekem szerencsém volt, de sokan képtelenek átlépni a múlt árnyékán. Akik képesek ép bőrrel átvészelni ezt az egész őrületet, általában új életet kezdenek, és tanulni mennek a Harvardra vagy Yale-re (esetleg a nagy alma materbe, a New Yorki Egyetemre, amit sokan csak „Child Stars Come Die-nak” hívnak). Mellesleg nekem is ez a javaslatom a mostani színészgyerekeknek: győződj meg arról, hogy valóban ezt akarod-e csinálni, de még akkor is érdemes elvégezned egy jó iskolát. Hidd el, akkor kinyílik a világ!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!