A lelkünkben ragadt szellemek.

Még mindig vizsgál. Ciszta. Mondja. Ciszták. Sok. Nem halálos. Hajlam. Hajlamom van a testemben tárolt néma szellemekre. Jönni kell még, de nem járt még le az időm. Folytatja. Fogadjam el. Éljek együtt vele. A stressz, a hajlam, a környezeti tényezők. Ezt is mondja.

Letörlöm magam. Kicsit szégyenkezem. Olyan, mint a lopott órák vége. Mindig ez a vége. Forróság, majd hidegség. A papírtörlővel pedig kidobjuk az életet a kukába.

Nagyon hideg van itt. Tényleg olyan, mint egy hullaház. A hajlamom, meg a stressz. Miért nem mondta ki, hogy a boldogtalanság? Itt nem ér ilyen szavakat használni? Majdnem megkérdeztem, hogy: Mondja, Ön hogy nevezné ezeket a kis fekete pontokat a mellemben, ha egy nem orvosi nevet adna nekik?

A székre rogyok. A kis szellemek itt viháncolnak bennem. Láttam őket. Azt mondják minek nevet adsz azt sikerül megszelídíteni. Tudom a nevüket. A nem orvosi nevüket. Van, amelyiknek ember neve van. Van, amelyik egy emlék. Illat, pofon, ölelés, bánat.

A testünk olyan, mint egy veteményes. Ide szórja magjait mind az, mit megélünk, és amilyen történeteket alkotunk, másokkal közösen. Itt borulnak virágba, vagy válnak gyommá. Fázom. Nyugodt vagyok. Annyira elmondanám a velem szemben ülő nőnek, hogy adjon nevet a szellemeinek! Nevezze meg őket! Legyen rájuk mérges, vagy bocsásson meg! Hogy nem csak a hajlam! Hanem mi itt, mindannyian okozói vagyunk annak, hogy néma szellemek járkálnak a testünkben. Egymást nyírjuk ki. A csendes gyilkosságok az életünk részei. Csak ezért senki sem akar felelősséget vállalni. Átsiklunk rajta, hogy, a szeretetlenségünk, a megalázásaink, a bántásaink, a másik érzelmeinek kihasználása nőni kezd a kertünkben. Senki sem akar azon elgondolkodni, hogy ezeknek a betegségeknek milyen arányban vagyunk mi az okozói, azzal, hogy bántjuk egymást, vagy minket bántanak. A nőiességünkben, a férfiasságunkban, a gyermeki létünkben ért bántások, gyommá nőnek bennünk. Ha ezt tudnánk, talán nem kéne hideg folyosókon fáznunk.

Felállok. Úgy járok, mint egy macska. Puhán, hangtalanul. Fel kellet ismernem, hogy bennem is vannak még gyomok. Arcok, helyzetek, bántások. Rengetek mocskosság. Ahogy kilépek a hideg folyosóról, már tudom, hogy egy szellem sem jött velem. Otthagytam őket azzal, hogy volt bátorságom nevet adni nekik.

Adjatok nevet a szellemeiteknek!

https://www.facebook.com/theoneakonyv/

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.