A való életben nincs filter

Ettől függetlenül mindenki küzd önbizalomhiánnyal, kishitűséggel valamilyen formában. Mindannyian azt szeretnénk, ha szépek, esztétikusak, és kifogástalanok lennénk. Ha úgy fogjuk fel, hogy ezek az apróságok motivációt és lendületet adnak a mindennapok során, hogy fejlődjünk, tegyünk magunkért, annyit, amennyit csak lehet, akkor jó úton járunk. De rossz úton járunk, ha drasztikus lépéseket teszünk annak érdekében, hogy egy elérhetetlen, egészségtelen próbababát kreáljunk magunkból. 

Rossz úton járunk, ha mind testben, mind lélekben egy hamis képet mutatunk kifelé minduntalan.

Senki se gondolja, hogy a médiában szereplő figurák a nap minden egyes percében gyönyörűek, boldogok, szerelmesek. Azok a szeletek, amiket láthatunk az életükből, azok általában csak beállított, kényszer vigyorral felruházott, mesterkélt darabok. Régen rendkívül zavart ez a jelenség, ma már egyáltalán nem ítélkezem ennek kapcsán. Az egyetlen kifejezés, ami eszembe jut, az a sajnálat. Sajnálom azokat, akiket olyannyira beszippantott ez a mérgező, modern felfogás, hogy, amikor végre tényleg megélnének egy valós, őszinte pillanatot, inkább megrázzák magukat, és azon gondolkodnak, hogy mi legyen a következő, akkurátusan megkomponált tartalom, amit posztolhatnának a „közönségnek”. 

Gyakran csalódunk, vagy esünk kétségbe, és érezzük úgy, hogy minden olyan reménytelen. Így, amikor csak alkalom adódik, inkább azt mutatjuk, hogy valójában minden rendben van, így az emberek nem tudnak ítélkezni felettünk, nem mondhatják azt, hogy: „Jézusom, hogy néz ez már ki.” Vagy azt, hogy: „Vajon mi történhetett vele, biztos szakítottak, összevesztek.” Hát én meg azt vallom, hogy mondjanak nyugodtan bármit, ami jól esik. Az már nem az én gondom. Az már a másik lelki, szellemi szegénysége, ha egy adott személy magánéletén, lehetséges problémáin, vagy külsején csámcsog rosszindulatúan úgy, hogy közben saját magával sincs megelégedve, és legszívesebben elbújna az univerzum legapróbb szegletébe.

Az élettől megkaptuk azt az értékes kincset, hogy őszinte érzéseket, pillanatokat élhetünk meg. Azok lehetünk, akik valójában vagyunk. És boldogan mondhatunk nemet, arra a generációs betegségre, ami leginkább a hazug, álszent, jól megcsinált életutat hirdeti, mint „követendő” példa.

• közösségi média külsőség önszeretet

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Rebeka