Férfiszempont: Introvertáltnak lenni nem szörnyűség

Az, hogy valaki introvertált, vagy extrovertált személyiség e, az dönti el, hogy egy ember milyen szituációban, élethelyzetben töltődik fel energiával, és milyen szituációban merül ki. Legegyszerűbb és legáltalánosabb példákat nézve elmondható, hogy az introvertált ember nagy társaságban lemerül, így egy idő után inkább vágyik magányra, hogy feltöltődjön, míg az extrovertált ember a nagy tömegben érzi jól magát, s az egyedüllét kínzás számára. Ennek a tudományos oka, hogy az agyban van egy hormon, a DOPAMIN, amire az introvertáltak sokkal érzékenyebbek, mint az extrovertáltak, ezért nekik sokkal kevesebb is elég belőle. A dopamin termelődését életszerű példával a következőképpen magyaráznám. Mikor társaságban van egy ember és beszélget, figyel másokra, információt cserél, ilyenkor beindul a dopamin termelődése, majd egyre magasabb szintet ér el az agyban és egyénfüggő, hogy kinek mikor lesz elég belőle. Nos, egy introvertált előbb látja meg a stop táblát lelki szemei előtt.

Egy introvertált ember se nem félénk se nem barátságtalan. Mindössze arra fordít energiát, arról beszél leginkább, ami számára kedvelt téma, ez esetben viszont a tartalmas, elmélyült beszélgetések sem ritkák, sőt... Mondhatom úgy, hogy egy introvertált ember nem szívesen megy bele cseverészésbe, míg az extrovertált emberek szívesen cseverésznek naphosszat, mert ettől Ők feltöltődnek. Egy introvertált ember inkább gondolkodik az élet dolgain, az élet működésén, befelé éli meg a világát, saját tapasztalásaiból építkezik, míg egy extrovertált ember inkább töri azon a kobakját, hogy egy bizonyos napját kinek a társaságában fogja eltölteni, kifelé éli világát, mások által megélt tényekre hagyatkozva. Egy introvertált ember inkább jó hallgatóság és csak akkor eszkalál véleményt, ha arról konkrét és számára értelmes magyarázata van, míg egy extrovertált ember mindenről beszél, ami éppen a fejében jár.

Két fontos dolog, amit Én is tapasztaltam korábban, még „tudatlanul”. Az introvertált embert előszeretettel azonosítják félénk, illetve antiszociális emberi tulajdonságokkal. Nos, az introvertáltság nem egyenlő a félénkséggel, se nem antiszociálisak. A félénk ember, emberi mivoltából adódóan ismerkedne ugyan, de van benne egy bizonyos szorongás, félelem, mikor nyitna egy másik ember felé, csakhogy ez a félelem gátolja, hogy megszólítson valakit, felhívjon valakit, becsöngessen valahová, igazából a legtöbb szociális cselekedetében gátló tényező. Az antiszociális jellemről annyit tisztázásképpen, hogy hivatalosan a pszichopaták kapják ezt a jelzőt, amire a legtöbb ember gondol, mikor ezt a szót használja, az az aszociális. Szóval egy aszociális ember egyáltalán nem kívánkozik társaságban, nem beszélget és elszigeteli magát a világ elől, amennyire csak lehetséges. Elárulom, Én is voltam félénk, úgy 17-18 éves koromig mindenképpen, és még azt is mondhatom, hogy volt időszak az életemben, mikor aszociális voltam, csak, hogy belekóstoljak az élet olykor fanyar ízébe. Ma már hálás vagyok a negatív tapasztalásokért, mert ezek által IS tanulhattam annyit az életről. A félénkségen és az aszociális beállítottságon lehet és kell is dolgozni, amennyiben a jellem hordozója (végre) szükségét érzi. Az introvertáltság egy személyiségi típus, amiben az ember bizonyára jól érzi magát. Aki félénk és/vagy aszociális, rossz érzések birtokosai, megkeserítve a mindennapokat. Az introvertáltság jó érzés, hiszen több mint egy jelző, vagy tulajdonság, az introvertáltság személyiségtípus.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!