Ha mernénk őszinték lenni
Kínkeserves vergődések árán születnek a saját válaszaink és legtöbbször a magány válik a legjobb barátunkká azon az úton, amit önismeretnek hívunk.
Ezért hívtam életre egy évvel ezelőtt a blogot és ezért lett a neve is az, ami. Mert kellenek a határok a lelkünk köré, máskülönben saját képére formál minket a világ és elfelejtjük, kik is vagyunk mi valójában. Sokáig imposztornak éreztem magam amiatt, hogy érzésekről, tapasztalatokról papolok, miközben még alig éltem.
De azóta már rájöttem, hogy igenis jogom van azokról a dolgokról beszélni, amiket megéltem. Mert keresztül mentem azon az úton, aminek egy-egy tanulságáról bejegyzéseket készítek. Nem a levegőbe beszélek, láttam és tapasztaltam az élet sötétebb oldalát. Bár hozzáteszem, tudom, hogy nagyobb sikerem lenne, ha vattacukros csilli -villi dolgokról mesélnék a publikumnak, ám sosem volt kenyerem a hazudozás, így maradok a kaptafánál és irkálok őszintén.
5 évvel ezelőtt indultam el az önismeret, megismerés útján és még most is vergődöm néha, hiszen a saját démonainkkal való küzdés leginkább egy hullámvasúthoz hasonlítható, folyton hullámzó fent és lent állapot. Mikor már kezded elhinni, hogy tényleg legyőzted őket, a legváratlanabb pillanatokban kísértenek meg újra és újra. De egészen elképesztően messzire jutottam, ahhoz képest, ahonnan indultam. És úgy döntöttem, hogy írásaimmal segíteni fogom mindazokat, akik hozzám hasonlóan, egy másfajta életre vágynak.
Megküzdöttem azért, aki most vagyok.
Már nincsenek körülöttem felszínes kapcsolatok, sem ártani akaró emberek. Nem dolgozom olyan munkahelyen, amit gyűlölök és nem félek nemet mondani arra, amit nem akarok. Úgy élek, ahogy nekem tetszik és hagyom, hogy mások is ugyanezt tegyék. Mondhatnánk, hogy persze, mert nekem biztosan olyan könnyű...
Pedig baromira nem az. És sosem volt az.
További írásaimat a honlapomon és Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez