Nőiségemben
A szám sarkában kis félhold ránc, a csak mosolyban látható szerelem. A jobb kezem negyedik ujja, messzire gurult eskü. Az anyám minden elmélyült vonás, amiben magamat is meglelem. Minden nyomom valakié a testemen. Ez, ami széppé tesz. Hiába ketyeg bőröm alatt az idő.
Az ajtón függő könnyű ruha, még egy utolsót szusszant a széllel történt afférja után. A testem nyomait nyafogva fogta körbe. Lassan sétáltam át a szobán. Nem takartam le a tükröket. A szarkalábak behúzták hosszú lábaikat a paplan alá, ne fázzanak.
Együtt aludtunk el, és álmomban már tudtam, honnan fakad az erő. Az az erő. Azt hiszem, ki nem mondható, csak érezhető titok, mit minden nő, így vagy úgy de birtokol, s amit valahonnan az Égből kapott. Minden, amibe nem halsz bele, megerősít - mondják. Már tudom, nekem legalább száz életem van. Kilencveneggyel több, mint a macskáknak.
Igen. Azt hiszem, elkezdtem megszeretni a ráncaimat. Velem együtt fejlődnek, élnek, szeretnek. Születnek. A mélyükön olyan történetek rejtőzködnek, amik mások számára talán nem is érthetők. Egészen addig míg egyszer igazán belém nem néznek. Míg a jeleimbe el nem merülnek. Mert, mindent mi vagyok, itt hordok a testemen. Visszavonhatatlanul.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez