Volt, mikor könnyű volt téged szeretni

Elviseltem, hogy semmibe veszel. Elviseltem, hogy nézel, de már rég nem látsz engem. Hagytam, hogy rám rakd a hazugság álarcát. Hogy aztán reggelente a tükörből figyelhesselek némán… Ha tudnád hányszor kérdeztem meg magamtól, hogy hogyan tudlak ennyire gyűlölni? Hogyan tudlak ezzel a gyűlölettel együtt is őrülten szeretni? Látod, egyformák vagyunk. Mindketten függői vagyunk valaminek, ami rombol és szétzúz mindent.

Hány összetört éjszaka? Hány újra hazudott szó és ígéret vár még ránk? Hány „bocsáss meg”, és hány „soha többé”. És mégis mindig édes álmokat szórtál a szememre, mert tudtad, hogy megteheted. Mert te pontosan tudtad, hogy tényleg megteheted. Ez voltál te, te az önpusztító, és én mégis mindennél jobban szerettelek. Lerombolt falak és lerombolt illúziók. Ez voltunk mi. Két érzelmekért kuncsorgó keserű ember, akik egymásba kapaszkodva próbálták elhinni, hogy ez a szerelem… Hogy ez a boldogság… Egy elcseszett boldogság.

Azon a reggelen sem volt ez másképp. Én korán ébredtem, szinte szemhunyásnyit sem aludtam. Te újra mámorosan zuhantál álomba, ki tudja, álmaidban most éppen merre jársz. Néztem a férfit, akit a mindennek hittem, néztem a testet, amit csodáltam, és kerestem a lelkedet mögötte. Akkor végre megértettem, hogy rég nem látlak már. Elpusztítottad a lelkeddel együtt azt is, ami a miénk volt. Mondd, volt egyáltalán valaha is? Kétségtelen, nehéz a lelkem, nehéz a bőrönd is a kezemben. Nehéz búcsúzás ez tőled, Édes függőségem. Néma csend. A cipőm talpa alatt halkan reped a széttört boros üveg. Most kell, hogy elég legyen. Nem látom már az arcodat. Becsuktam az ajtót magam mögött… És itt van a vége…

Továbbiak itt és itt!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak.