Manapság mindenki rohan. Mintha valamiféle kimondatlan versenyt futnánk az idővel, egymással, és a feladatainkkal. Túlterheltek vagyunk a munkahelyen, az otthoni feladatokban, belefulladunk a mindennapok körforgásába, aminek hatására a belső energiaszintünk folyamatosan csökken.

A túlhajszoltság olyannyira bele tud ivódni az életünkbe, hogy észrevétlenül is egy Grinccsé alakulunk, feszültek és ingerültek leszünk. Elfelejtünk örülni az apró dolgoknak. Elfelejtjük, mit is jelent a boldogság. Saját magunkat is belesodorjuk újra és újra a megállíthatatlan mókuskerékbe, és elfelejtünk lassítani. Ahelyett, hogy megélnénk az adott pillanatot, és olykor hagynánk a testünket – lelkünket töltekezni, inkább feléljük az idegrendszerünk utolsó ép szálait is. 

Sodródunk a túlhajszoltság tengerén, eközben pedig épp azt szorítjuk háttérbe, amire annyira nagy szükségünk lenne: Az egymásra odafigyelést, az egymáshoz szeretettel fordulást, a pihenést, a minőségi időt – önmagunkkal és a családunkkal.

Mintha elfelejtettük volna, hogyan kell szeretni. Mintha félnénk igazán bele engedni magunkat a jelenbe. Mintha folyton valami láthatatlan célt kergetnénk, amit sosem érünk el, viszont az ITT és MOST- ról ennek köszönhetően lemaradunk. Mintha manapság egy olyan irányt vett volna a társadalmunk, amelyben a tárgyilagos értékek sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint az érzelmi kiegyensúlyozottság. Boldog, beállított karácsonyi fényképeken tömkelege jön velünk szemben az internetes felületeken, de vajon mennyi e-mögött az igazi – valódi boldogság?

Gyermekként hittem a Karácsony csodájában. Nem tudom, hogyan, de sosem érzékeltem azt, hogy ebben az időszakban a családom rohanna, feszült lenne, vagy legalábbis nem emlékszem rá.  Aztán, fiatal felnőttként, amikor már tudtam, hogy e-mögött a csoda mögött a környezetem mérhetetlen szeretete és befektetett energiája rejlik, megfogadtam, hogy én legalább olyan – és annyi varázslatos pillanatot teremtek majd a gyermekemnek, mint amennyit én köszönhetek a családomnak.

Az igazság viszont az, hogy ez korántsem olyan egyszerű. A mai, felgyorsult világban borzasztó nehéz agyvérzés nélkül menedzselni egy olyan időszakot, amikor egyébként is mögöttünk van egy tartalmas év, megannyi ingerrel, eseménnyel. Év végére mindannyian egy kicsit – vagy inkább nagyon - lemerülünk, belefáradunk, türelmetlenek leszünk. Az ingerküszöbünk december közeledtével már igen alacsony, és hamarabb vezetjük le egymáson a felgyülemlett feszültséget, mint máskor. Pedig, épp ennek az időszaknak kellene a leginkább a törődésről, a figyelemről és a szeretetről szólnia. Hiszen, az év utolsó napjaiban ott lapul az a pár – csoda – nap, amelyben együtt vagyunk, összetartozunk, ez pedig még a Grincs énünknek is képes vissza adni egy kicsit a hitet.

Manapság az élet velejárója a rohanás. Ezt valahogy társadalmilag kimondatlanul is elfogadtuk, és igyekszünk felvenni a ritmust ezzel az életformával. Az év decemberi szakában az idő pocsék, a hangulatunk javításáért szolgáló Nap se jeleskedik, és ráadásul még a legtöbb esetben sötétben ébredünk, és sötétben lépünk ki délután a munkahelyünkről is.

• Dibáczi Dóra karácsony szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!