Az a hibám, hogy még hiszek…

Sajnálom, hogy ennyire hibás vagyok. Hibás a világ folyása szerint, ami a sötétbe folyik a fény helyett, és az utcákon dermedten áll az, aki tiszta lábbal átkelne, és utat ritkán talál.

Sajnálom, hogy hibás vagyok és ordítok érted, magamért, mindenkiért. Pedig arra tanítottak, hogy csendben legyek.
De bűnösök közt cinkos, aki néma. Most meg bűnös, aki üvölt. Sajnálom, hogy nem tudok félni attól, hogy féltselek, mert már nem félek attól, hogy féltsem magam.

Az a hibám, hogy még hiszek… - - - érzések, lélekhangok, szeretet,

Bűnös vagyok, mert szétszed a vágyakozás egy érintésért, az érinthetetlenek között. Bűnös, azért mert harcolok a lelkedért, a lelkemért, a lelkünkért, mert a test múlandóságában nem tudja megtartani és tovább vinni az értékeket. Sajnálom, hogy csak nagyon tudok szeretni, pedig azt mondják veszélyes, hisz megsérülhetsz. De én sajnálom, de a sérüléseid szeretem a legjobban, mert attól olyan lettél, mint a legszebb ékszer. Egyedi.

Sajnálom, hogy ennyit sírok, hogy hisztizem, és a lábammal toppantok, ha éreznem kell a szenvedést. Megfojt, ha nem mondják ki, és ki kell mondjam helyettük. Nem tudok hallgatni, ha kiáltani kell. Sajnálom. Mint ahogy azt is, hogy elragadnak a szenvedélyeim, és a sejtjeim is beleremegnek abba a csodába, amit úgy hívunk: Létezés. Sajnálom, hogy a léted nekem a legnagyobb csoda, és sajnálom, ha a türelmetlenségemmel néha fejest ugrok abba, amibe senki sem mer.

Sajnálom, hogy túl mély vagyok és látom a láthatatlant, ott ahol mindenki a láthatóba kapaszkodik. Sajnálom, hogy nem tudok játszani és könnyebbnek lenni, meg simulékonynak. Úgy, ahogy azok simulnak, kik valójában soha sem érintenek. Nem érintenek meg, mert félnek, hogy koszos lesz a kezük a bánattól. Sajnálom, hogy nem hallgatok és hagyom, hogy belevessz a hallgatásba, ami olyan mint egy kút.
Sötét van a végén.

Sajnálom, hogy kockáztatok, hogy dühöngök, hogy elveszek, hogy ugrálok az ágyon, vagy sírok titokban.
Meg azt is sajnálom, hogy ki kell feszítenem a fájdalmakat másokból, mert féltem a lelkük, hogy beleroppan, és úgy kell végighallgatnom a reccsenést, hogy lehetett volna nevetés is a gondoskodásomtól. Sajnálom, hogy szembeszállok a démonokkal, pedig nincs kardom csak szívem. De érzem, ha veszel, veszek veled és velünk minden mi szép. Sajnálom, hogy nem tudok úgy folyni, mint a Világ.
Rezzenéstelenül nézve azt, ami rejtve van.

Sajnálom, hogy még tudok szeretni. Sajnálom, hogy ennyire hibás vagyok.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.