Dr. Edith Eva Eger valószínűleg a legtöbbünk számára már nem ismeretlen. A magyar származású hősnőt 1944-ben deportálták Auschwitzba, tizenéves lányként, családjával együtt, akkor még mit sem sejtve arról, hogy túl fogja élni az elképzelhetetlent: a nácik haláltáborát. A Döntés című könyvével nagy port kavart, hiszen a haláltáboron át, önmagához való visszatalálásáig, mindent elmesél benne. A tátongó űrt, melyet szülei és szerelme elvesztése okozott, örök álmát, amit a tánc jelentett, és hitének erejét, ami soha sem hagyta el.

Legfrissebb könyvében azonban olyan témákat boncolgat az írónő, melyekkel praktizálása során, pszichológusként és pszichoterapeutaként is szembesült, a pácienseinek pedig számos története világít rá arra, hogy nem vagyunk egyedül, és a kezünkben van ismételten a döntés lehetősége. Az ajándék című könyv tehát legfőképp, ahogy Eva fogalmaz, a „mentális börtöneinkre” fókuszál. Arra az állapotra, amikor a tudatunk nem enged szabadulni, bármennyire is szenvedünk, és egy adott dolog határozza meg a mindennapjainkat. Legyen az egy válás, vagy épp egy bántalmazó párkapcsolat, vagy talán egy gyerekkori trauma, amit cipelünk magunkkal folyton-folyvást.

Dr. Eva hisz abban, hogy mindenhez tartozik egy kulcs, ami a szabadság felé vezető utat nyithatja ki számunkra. Ennek kapcsán szeretnék kiemelni egy kulcsfontosságú részt a könyvből, melyet maga az írónő élt át.

Felnőtt emberként döntött úgy, hogy meglátogatja a Holocaust Emlékmúzeumot, amely már önmagában véve egy rendkívül kemény és bátor döntésnek bizonyult. Felmerül bennünk a kérdés, ahogy egykor benne is: Minek élné újra át a leírhatatlan borzalmat? Kinek jó ez? Ő azonban végleg el akarta engedni a démonokat, szembe akart nézni a félelemmel, ami még mindig fogva tartotta.

Dr. Eva újra a múltban találta magát a marhavagonokat, horogkereszteket ábrázoló, és a szívet is megtépázó képek láttán. Eszébe jutott minden szörnyűség, amit túl- és átélt, hagyta, hogy az érzelmek utat törjenek maguknak. Sírva nézte a képeket hosszú időn át. Újra elfogta a tehetetlenség érzése, 16 évesen fogalma sem volt arról, hogy mi is vár rá. Emlékképek tömkelege fodrozódott előtte a szüleiről, az utolsó napokról, amikor még élve látta őket.
Végül, amikor elhagyta az épületet, már egészen máshogy érezte magát. Megkönnyebbült. Természetesen mindaz, ami ott történt, nem törlődött ki az emlékezetéből, de felruházta magát egy olyan szabadságot kínáló bölcselettel, amely mindig a helyes utat mutatja: „Egy érzés az csak egy érzés – nem a teljes identitásod.” 

Azt hiszem nem túlzás, ha úgy vélekedek, hogy nap, mint nap kerülünk olyan helyzetekbe, amikor erre kellene emlékeztetnünk magunkat. A félelem, a rettegés, a bizonytalanság, tulajdonképpen bármilyen negatív érzés úgy szippant be minket, akár egy vákuum. Sokszor megtagadjuk mindazt, ami rossz, és nem a cukorszirup tejszínhabjának legfelső szintje. Pedig el kell számolnunk ezzel a nyomasztó kavalkáddal, a múlt nem tarthat fogva örökké. Hiszen megvan a saját jelened. A jelened, ami megannyi kincset hordoz magában, a múlt pedig egy olyan rész, ami az életünk fontos, meghatározó szegmenséhez tartozik. A jövőt pedig nem ismerjük még.

Ezek az érzések, attól még, hogy valamikor régen jelen voltak, nem definiálják a személyed, és a mindennapjaid körforgását. És persze igen, fel kell dolgoznunk azt is, ami a hátunk mögött van, de utána jön az elengedés békés, tudatos folyamata. Döntések láncolata mindez, ami tőlünk függ. Bár túl nehéznek tűnhet ez a folyamat, mégis miénk a végső szó. Hinni kell magunkban, és abban, hogy a döntéseink által ismét szárnyalhatunk szabadon, szerető szívvel. Kinek hinnénk el ezt, ha nem egy holokauszt túlélőnek?

• gondolkodásmód lélek szabadság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!