El a kezekkel a szívemtől

Féltékenyen őrzöm önmagam, soha ne kapj eleget belőlem. Soha ne érezd a szerelmi teltségérzetet, más és más aspektusból mutatkozom, maradjon étvágyad azt a részt is megízlelni. Ne érezd, hogy telítődtél, hogy túl sokat kaptál, de azt sem hagyom, hogy végre érzelmi komfortérzetet tapasztalj meg. Élénknek és érdeklődőnek szeretnélek látni, a hétköznapok sivatagában bolyongónak, magányos harcosnak, aki a kizárólag számodra megalkotott érzelem-oázisban pihen meg, az én lélegzetvételem, az én kezem érintése által.

Szerelemnyakörvet csatoltam rád, önként hajtottad bele a nyakad. Mert, amikor nem aktiválom a tévesen bevésődött kódot, amikor csak úgy vagyok veled, spontán lebegve a jelenben, akkor édes vagyok és adakozó. Ösztönös vagyok és önmagam vagyok. Felém tartott tükör vagy. Ilyenkor egészen élesen látom magam. És ott is vagy velem, mi vagyunk, végzetes többes szám van, és világos, tiszta jövőkép. Ilyenkor olyannyira szeretlek, hogy becsukott szemmel, hátravetett testtel zuhannék a karjaidba. És olyannyira bízom benned, hogy azt gondolom, ha valami miatt elfogyna a levegőm ezen a bolygón, a saját oxigénpalackodból lélegeztetnél, vagy engednéd, hogy a Te bőröd pórusaiból vegyem magamhoz a nekem elegendőt.

Hogy hívjuk ezt, királylány-vészcsengő? Miféle vészjelzés ez a nő agyban, hogy el kell zárnunk a szerelemcsapokat, mert különben áradásnak indul a rengeteg érzelem, és nem lesz elég homokzsákunk, hogy védjük magunkat tőle? Mi történik velünk, ha beterít, eláraszt és átölel egy férfi gondoskodó szerelme? Azt gondoljuk, sérülünk, kárt tesz bennünk, átgázol a lelkünkön, és rajta hagyja a sáros lábnyomokat, mi meg takaríthatjuk az emlékét napestig. Szellőztethetünk a lelkünkben, sarkig tárva az ablakokat, hátha kimegy az illata legalább, és mi nem akarunk majd minduntalan térdre borulni, ráborulni a közös emlékeinkre. Mintha tanfolyamon tanultuk volna, expertté váltunk, el a kezekkel a szívemtől, eddig, és ne tovább. Nem akarunk hibajavítóval neveket lefedni az életünket dokumentáló emlékképeken, majd újakat és újakat közel engedni, odavésni a nevüket az üresen maradt helyekre, és megint csak csalódni, és távol tartani őket magunktól. Végül teljesen kihűteni az egykor vibráló, forró energiát közvetítő női lényünket.

Amikor görbe tükröt tartasz elém, az nem esik jól. Mert pontosan a deformált részleteket látom benne, azokat, amelyeken változtatnom kell. Ilyenkor tévesen azt gondolom, ha elzárom a szerelemcsapokat, és felhúzott orral, sértődötten érzelmileg, érintésmentesen, ridegen tartalak téged, akkor megtalálom a megoldást a saját problémámra. Majd éhes leszel újra, enni kérsz belőlem, és én azt képzelem újra, milyen szép is a világ. A kommunikációs csatornákat is lezárom, egy hang sem jön ki a torkomon, nyelvemen bénultság. De én győztem, mert fejem újra a mellkasodon, és ujjaim a tarkódon. Együtt vagyunk. Melyik főboszi tanította ezt nekünk, nőknek, hogy halogassuk a teljes odaadás és feltétel nélküli elköteleződés állapotát? Miért hisszük, hogy érzelmeink teljes feltárásával egyenes arányban fájdalmas horzsolásokat is szerzünk a lelkünkön? Meg kell értenünk, a női létnek nem csupán két kategóriája létezik. Nem csak álomnőkből és lábtörlőkből tevődik össze a női társadalom. Ismerd fel a királyfit, aki már mióta ott álldogál a sarkon, és várja, hogy végre behegedjen a lelked, és abbahagyd a gyanakvást. Nem biztos, hogy áthozta a Szerelmet a túlsó partra, és a szerelem virága sincs ott a fogai között, amit a szakadék szélén szedett életét kockáztatva, ellenben képes rá, ezért meg kell adni számára az esélyt.

De persze, ne várasd sokáig, egyszer minden potenciális királyfi megunja a szobrozást, és egész egyszerűen továbbáll…

Király Eszter