Szeretem a hangulatát az egésznek. A szürke minden árnyalatát. A falon lógó képeket. Más esetben, ha nálad vagyok, melegség jár át. Nem fázom, nem riaszt a hideg betonfal. De ma éjjel minden porcikámmal reszketek.

Reszketek a szobát sújtó néma csendtől. Reszketek attól, ahogy meredten rám nézel. Tudom, hogy mit mondanál, ehelyett csak mély tekinteteddel fonod körém a kétségek burkát, ahonnan keresném a kiutat, de nem találom.

Ostobaság volt azt hinnem, hogy ha idejövök, megváltozik valami. Hogy idejövök, és úgy fogadsz majd, hogy a kezed kezem után nyúl, és mosolyra húzódik a szád sarka. Keresem a szavakat, amik beleillenek az álomképbe, ami körülötted van, de nem tudom, hogy jó-e az, ha hallod a lelkem zaját. Hogy jó-e az, ha elmondom, nem vagyok könnyű, nem vagyok tökéletes. Hogy csak egy lány vagyok, aki azt hitte, hogy ismeri az életet, majd rá kellett jönnie, hogy bőven van még mit tanulni.

És akkor elmondanám, hogy hányszor bántam meg, hogy hideg voltam hozzád. Hogy hányszor bántalak meg téged is, amikor nyers voltál, és érdektelen. Hogy hányszor fordítottam volna meg az időt, hogy ne azt az arcomat lásd, amelyik nem tudott téged befogadni a kezdetek kezdetén. Millió alkalmat, amit elhibáztunk, mert se te, se én nem vagyunk elég kompromisszumkészek. Mert én inkább fejjel rohantam bele a falba, mintsem hogy megmutassam, mennyire sebezhető vagyok.

Nem vagyok beoltva ellened, és rá kell ismernem az igazi arcodra. Mert jelenleg nem tudom, hogy az vagy-e, aki vadul húz magához, vagy pedig az, aki távolra lök, ahol tisztes messzeségben megbékélve szerethet. Mint embert, s nem mint nőt. 

• érzések gondolatok hajnal lélekhangok szerelem vágy vonzalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!