Éjszaka van, nem jön álom a szememre. A szívem a torkomban lüktet. Nem hagy pihenőidőt az a sok-sok gondolat, ami a fejemben motoszkál. Lassacskán a végéhez közelít életem nagyon hosszú, egyik legmeghatározóbb fejezete; és egy új veszi kezdetét, ami megrémiszt, amiről még jóformán sejtelmem sincsen.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a sorsunk vagy a szabad akarat életünk fő mozgatórugója. Akik az eleve elrendeltetés mellett teszik le a voksukat, azt vallják, hogy akármerre is vezet az utunk, előbb-utóbb oda érkezünk, ami sorszerűen meg van írva. A másik, jelenleg sokkal népszerűbb tábort azok alkotják, akik a szabad akarat teremtő erejében bíznak; a szabad akarat erejében, ami akár felül is írhatja a sorsunkat. Számtalan tanítás jelent meg az idők folyamán, mely arról tanúskodik, hogy csak nagyon kell akarni, előbb vagy utóbb biztosan megadatik. Vajon külön kell-e választanunk a két felfogást? Vagy valójában a kettő együtt az igazán gyümölcsöző?

Ha a szabad akaratunk és a sorsunk fonala életünk egy  adott, szerencsés pontján összefonódik, olyan erőhatások jönnek létre, hogy ember legyen a talpán, aki ellen tud nekik szegülni. Olyankor minden klappol, minden összefügg, talán még csak döntenünk sem kell, mert az élet tálcán kínálja a lehetőségeket. A probléma csupán az, hogy ez nagyon ritkán következik be, vagy ha be is következik, általában elsiklunk felette.

Ennek oka a csend hiánya, a vágyaink feltérképezésének és céljaink kitűzésének szentelt idő elbagatellizálása. Mert ha az eszünk és az egonk utat engedne a lelkünknek, nem szórnánk két kézzel a drága időnket. Nem csak dobálóznánk a nagy, hangzatos szavakkal: „Elegem van, felmondok a munkahelyemen” vagy „Nem bírom tovább, tovább kell lépnem” esetleg „Gyűlölöm ezt a várost, el kell, hogy költözzek”, hanem tennénk is azért, hogy megvalósítsuk titkos terveinket. A kimondott szó nyomot hagy a világban, és minél többet mondjuk ki, annál erőteljesebben formálja apró valóságunkat. Néha még csak mondanunk sem kell, elég ha érezzük.

Három éve, amikor egy autó belém ütközött, és kitolt a főútra, egy ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, hogy nem ártana, ha követném a jeleket, mert nem teljesen véletlenek az ehhez hasonló balesetek. Mi van, ha így üzen az univerzum, hogy a hosszú évek tötymörgése után esetleg haladni kellene? Nem is nagyon foglalkoztam vele, inkább képletesen is behúztam a kéziféket.

• sorsszerűség szabad akarat tanítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!