Értékellek, mint embert, de…

Vegyük most górcső alá a leggyakrabban előforduló szakítós sablonszövegeket, és elemezzük kicsit azokat. Én személy szerint majdnem mindet kívülről fújom már. Kezdjük, talán az "Értékellek mint embert, de..." kezdetű talán leghumánusabb verzióval.

Azért, aki így kezdi, valljuk be, próbál kulturált maradni, és mintha kissé a női pszichéhez is értene valamelyest, hiszen méltatással indít. A 'de' szó azonban váratlan jeges zuhany, igazi frusztráló, nyugtalanító kihívás, jótékony célok nélkül. A 'de' után következik női mivoltom és nehezen felépített önbecsülésem módszeres földbedöngölése, mintha a földön feküdnék, jelképesen péppé verve, de azért még rám számol a bíró, hátha vannak még csodák, én vérző orral feltápászkodom, és újra ringbe szállok.

Tudod, az értékellek, mint embert verzió azért fáj különösen, mert biztosra veszem, hogy ő baromira nem értékel. Sem, mint nőt, sem, mint embert, mert, ha értékelne, nem tenne ki ilyen istenverte sablonos szakításnak, mint amilyen ez. Azt hittem, neki stílusa van, azt hittem, ő más. Mozgott a szám, vele együtt motyogtam: értékellek, mint embert, de a karrieremre kell koncentrálnom. Megérted? Hát persze, hogy megértem. Iskolázott vagyok, empatikus és gondosan nevelt egy jó család. De ettől most megkímélhetett volna, mert ez sajnos olyan fájdalmasan tucattá teszi őt, megöli bennem az összes szépséges, róla összepakolt ideámat.

Értékellek, mint embert, de… - ÉLETÉRZÉS - Mindent egymásért - lélekhangok, párkapcsolat, sablon, szakítás,

Túl jó/sok/művelt/szép vagy nekem. Ez a leggyengébb mind közül. Ebben a szövegben, hol a ráció kérem? Mert, ha túl jó, szép, okos, művelt vagyok, abból egyenesen következik a szupernő mivoltom. És ha én szupernő, akkor ő valahol a létra alján gubbaszt, bután, csúnyán és fantáziátlanul. Akkor miért nem ad hálát az égnek, hogy a tökéletes nő, személyemben, mégis őt választotta? Szerintem itt sántít a történet, de nagyon.

Még nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Aha. És az elején készen állt? Nagyon is. Szinte állandóan... Csak kicsit szétoszlott a rózsaszín köd és elillanni készül a feromonőrület. Megértem. Megterhelő munka egy hétköznapivá váló párkapcsolat, szelídül a szerelem, már nem őrjöng kanos hímoroszlánként minden áldott nap. Meg unalmas is lehet ugyanaz az arc minden reggel. Hát akkor hadd repüljön, porozza a bibéket sorra végelgyengülésig, elvégre yoloban kell nyomni az életet, én kis hülye, milyen naiv voltam, inkább mindhalálig egyedül maradok, ez az én utam.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.