Férfiszempont: Állj már meg egy kicsit

Olyan világban élünk, ahol a félreértelmezett szabadság önkéntes függőségek garmadáját termelte ki magának, és szószólói önmaguk által felcsatolt bilincsekben vergődnek.

Olyan világban élünk, ahol szelektíven gyűjtjük a hulladékot, miközben ezerszeresét, tízezerszeresét, sok-sok millió tonnányi utánpótlást rendelünk a legmérgezőbb szállítóeszközökön, a legfőképp Ázsia felől érkező hajómonstrumokon. Olyan világban élünk, amelyben mindenki tisztában van vele, csak a drasztikus és kíméletlen önmérséklet és fogyasztás-csökkentés hozhat megoldást, mégis elképesztő módon növekszik a kereslet és az azt kiszolgáló, mértéktelen és kapzsi multinacionális vállalatok termelése.

Férfiszempont: Állj már meg egy kicsit - - - férfiszempont, világnézet,

Olyan világban élünk, amelyben mindenki a nevelés fontosságáról beszél, mégis a gyerekeket a Tik-Tok meg a YouTube heroinhoz hasonlóan addiktív mivolta szippantja be, téve rabszolgává őket. Olyan világban élünk, amelyben mindenütt az egyéniség fontosságát hangsúlyozzák, mégis szinte gondolkodás és mérlegelés nélkül hagyjuk, hogy a szórakoztatóipar megannyi eszközével tereljen a szürkén groteszk együgyűség karámjaiba.

Olyan világban élünk, amelyben rettegjük a csendet, folyton zörögnie, zúgnia, beszélnie kell valaminek a környezetünkben, hogy elnyomja a belső hang valódi és egészséges morajlását. Olyan világban élünk, amelyben az anyag lett a minden, a civilizáció nem jelent többet az állandóan őrlő fogaskerekeknél, amely a hasznot hajtja. Olyan világban élünk, ahol az emberi külső nem a jellegzetességek színes kavalkádját tárja elénk, hanem a legostobább, pillanatnyi divatok által megálmodott, ideális egyformaság futószalagját.

Annyival többek vagyunk ennél...

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...