Mindig is odáig voltam az egyszavas válaszokért. Rendesen hálás vagyok értük. De most komolyan, tök jók. Hogyan derülhetne ki ennél egyszerűbben és könnyebben egy emberről, hogy nem érdemes rá energiát és időt fecsérelni? Hogy nem igazán érdekli más magán kívül?

Ja.” “Nem.” “Ok”. Most nem arra gondolok, mikor anyád átküld fékezett habzású leveskockáért vagy a zöldségesbe, és miközben egy harminchét kilós dinnyével küzdve caplatsz a hónod alatt, kapsz egy üzenetet, hogy sütőport, budipapírt meg málna ízű kilincszsírtalanítót is zsákolj be a közértben, és te annyit írsz vissza, hogy “jó”. Ez belefér.

Biztosan sokatokkal előfordul, hogy olyan emberekkel kerültök kapcsolatba, akiknek ezeknél a flegma, felköhögött, szájszélről odahullatott félszavaknál nagy ritkán telik csak többre. Pontosan tisztában vannak vele, mennyire lekezelő ez. Csak nem érdekli őket. Okként néha annyit hozzátesznek, hogy “de nem szeretek telefonon írogatni”. Még rendes mentegetőzésre sem telik. Közben meg általában úgy rá vannak gyógyulva a telefonra, hogy a polip tapadókorongoktól sűrű karjai szégyenükben maguktól elsorvadnak. Aztán csak a vízfej marad.

Annyiban jó ez az online tér, hogy jól leképezhető, árulkodó magatartásformák tömkelege által szépen kirajzolódik sok ember igazi természetének sziluettje. Legyen szó a külsőségekkel való beteges foglalkozásról, az ego kitüremkedéseként megjelenő, állandó szelfizgetésről vagy rendkívül felszínes, bölcsességnek tűnő banalitásokról. Sokaknál a külső, színes-szagos cukormáz alatt sajnos nincs semmi több. Pedig lehetne. Csak szándék nincs rá. A körülmények lehetővé teszik, hogy rengeteg embert legyen mód ismerni. De sajnos csak keveset érdemes igazán.

További írásaimat a Facebookon olvashatjátok.

• férfiszempont hozzáállás kommunikáció

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!