Megnyitom a szívem
Elfogytak a szavak, és tehetetlenül nézek fel az égre, az utolsó mondatod után kicsúszik a telefon a kezemből és könnyekkel az arcomon ereszkedek le a földre, már válasznak sincs értelme. Fáj a búcsúzás, és keserű az elfogadás, de az emlékeket zsebre teszem, és nézek előre.
Egy éve már lassan, hogy akkor itt hagytál, az ősz hajnalán, fényes napsugarakat hagyva magad után és én vártalak, hogy a tél közepére visszacsempészed a nyár illatát. Ha tudnád, érkezésed akkor milyen sziklákat repesztettek bennem, milyen felkészületlenül tört rám, hogy amíg távol voltál, fontos lettél nekem. Mennyi küzdelemmel magamban akartam felszabadult léptekkel elindulni feléd, hogy neked megmutathassam azt a kincsemet, amit más nem ért. Hogy lehet az, hogy könnyedségem, megfeneklik, ha az érzelmek tengerén bontok szélvitorlát, és zárt falaim nekem sem engedelmeskedtek, hogy téged engedjenek át? Miért rémisztett meg az, ami melegséggel fonta körbe jégbezárt szívem derekát?
Kétszer hozott új tavaszt az év, hogy szárba szökkenhessen a szerelem, mégsem voltam elég bátor, hogy kitárjam előtted a szívem. Mind a kétszer úgy folytál ki kezeim közül, hogy csak néztem, ahogy más elrabol előlem. És nézd, bár nem tudod, de az a folyton erős, szilárd nő, most megremegett tőled, és szégyellem, hogy magával ragadtak a naiv, gyenge, érzelmes gondolatai lelkemnek. Hiszen csak játék volt csupán, nem igaz? Ugye te mosod kezeidet? Az érzelmek csak jönnek és mennek, ugyan miért kéne komolyan venni őket? Nem kell sírni, csak most más irányba terelted épp őket, ilyen egyszerű - mondanád.
Sajnos ez mégsem egészen így van, és én sajnálom, hogy számodra csak ennyit jelentenek a hirtelen jött érzelmek. Ennyit keresgélni, de sosem elmélyülni igazán, biztos magányos dolog lehet. Csalódunk a szerelemben, és emiatt bezárjuk a szívünket, én is tudom, milyen érzés ez. Úgy tenni könnyű, mintha akarnánk, mégsem tartunk esernyőt egymás fölé a viharos szürke napokon. Gumicsizmát sem húzunk, amíg fel nem szárad a pocsolya, és gondozni sincs időnk kitartóan az elvetett magokat, ha az elsőre nem úgy nő ki, ahogyan vártuk, pedig kitudja milyen csodás növény bújna ki a földből egy kis odaadással. Ilyenkor egyszerűbb új partok felé vinni álarcos lelkünket, ahol még friss a fű, és felhőtlenül kék az ég, ahol még felfedezetlen a táj, az mindig érdekesebb látvány, aztán ha ott sem komfortos már, még csak fel sem kell öltözni, hisz alig vetkőztünk le, olyan gyorsan távozhatunk, amilyen gyorsan érkeztünk.
Mit hagyunk magunk után, az már nem számít. Csak is az, hogy mi magunk épségben túléljük és élvezzük az utazást. Hiszen már megtanultuk milyen veszíteni, milyen amikor megcsalnak, átvernek, és alul maradunk, gyengén, a nevetséges érzéseinkkel és ennek többé nem akarjuk magunkat kitenni. Nem igaz? A látszólagos nyertes ebben a játékban, aki csak van, de nem veti mélyen a földbe a gyökereit, mert aztán fájhat, ha kirántják a helyéről.
Szemlélődik, nyitva hagyva az utat szerteágazó felszínes gyökereinek, persze az első körökben tisztességesen betemeti magát a földbe, talán az elején még magát is meggyőzi, hogy itt most jó lenne tényleg táptalajra lelni, de aztán felmérve a terepet lazít a talajon, csupán a biztonság kedvéért, hogy aztán könnyedén távozhasson. Mégis, a végén az ilyen ember lesz örök vesztes, belül mindig magányos, és rájöttem, hogy én nem akarok ez az ember lenni, ezért megpróbáltam a régi, biztonsági játékost, aki én is voltam, magam mögött hagyni. Talán még ügyetlen voltam ebben, de veled együtt igazi nyertes akartam lenni, szeretni, befogadni és adni, nem csak kísérletezni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez