Mike jelenti a spanyol tengerpartról: Hegyi túrázás a tengerparton?

Igen. Itt ez is lehetséges. Ahogy előző írásomban is említettem a Costa Blanca északi része tele van olyan szakaszokkal, ahol a sziklafalak közvetlenül találkoznak a tengerrel. Számtalan túraútvonal van kialakítva. Ezek helyenként elég veszélyesek.

Volt egy olyan szakasz, ahol a partra való lejutáshoz három, szinte teljesen függőleges sziklafalon kellett lemászni és ehhez csak egy, csomókkal ellátott kötél volt odatéve. De ez csak úgy a semmi közepén. Nincsenek segítők vagy felügyelők, akik visszatartják a hülyéket vagy azokat, akik mondjuk magassarkúban érkeztek az attrakciókhoz. Minden túraút előtt van egy tábla, ami bemutatja a nyomvonalat és jelzi annak nehézségét. A nyomvonal tartalmazza részletesen az emelkedőket, hogy mekkora a szintkülönbség és hogy lényegében honnan hová juthatunk el.

Mindenki a maga felelősségére indul el. Ez talán normális is így hiszen nem állíthatnak minden túrához mentős személyzetet. Ezen a konkrét szakaszon a kötelekkel viszont nekem tényleg hiányzott valami tábla, ami nagy vörös betűkkel üvöltve közli az odalátogatóval, hogy ha kétszer nem is, de legalább egyszer gondolja meg, hogy nekivág-e. Én akkor minden felszerelés nélkül le tudtam ereszkedni mindhárom kötélen, de azt hiszem legközelebb már kesztyűt és sisakot mindenképpen vinnék.

Amikor én másztam lefelé egy lánycsapat próbált éppen jönni fel és egyikük a sírás határán volt már, mert a kötél felső harmadánál egyszerűen nem tudott tovább jönni. Itt kb. 6-12 méteres magasságokról beszélünk és némi kis lejtés azért van a sziklafalban. Úgy gondolom, hogy egy zuhanás innen azért nem halálos, de komoly sérüléseket okozhat. Ez a lány sem mérte fel, hogy ereszkedni bizony sokkal könnyebb mint felfelé kapaszkodni. Volt egy kis túlsúly rajta meg egy hátizsák és felfelé nem is annyira látja az ember, hogy hova kell lépni. Egyszóval megrekedt. Egy másik lány próbálta fentről bíztatni, de nem sok sikerrel. Ez ilyenkor úgy néz ki egyébként, hogy mindenki vár. Csak egy kötél van. Le és fel egyaránt ugyanott kell mennie mindenkinek. Annyiszor megtették már ezt az utat és oly sokan, hogy a sziklafal fényesre van kopva. Kapaszkodó alig és minden csúszik.

Előrelépettem, hogy segítsek, mert láttam, hogy magától sosem jön fel. Kicsit lemásztam és a kötélbe kapaszkodva elkezdtem húzni a hátizsákja fülénél, így ő is tudta használni mindkét kezét. A másik lány is besegített, így végül feljutott. Remegő lábakkal vágott neki a felfelé vezető ösvény maradékának. Közben a másik csapat már vihogva várta mögöttem a saját sorsát…

Ezt a kis történetet azért írtam le, mert itt teljesen természetes, hogy olyan helyeken is szabadon mászkálhat bármilyen gyakorlatlan vagy abszolút oda nem illő utcai ruházatban érkező túrázó, ahol szerintem halálos balest vagy komoly sérülés is könnyen előfordulhat. Ez kicsit meglepett az első időszakban, amikor Spanyolországba érkeztem. Azt hittem mindent szó szerint „hülyebiztosra„ csinálnak. Természetesen nagyon sok olyan túraútvonal van, ahol csak simán egy kitaposott ösvényen megy az ember a hegyek között, vagy egy völgyben és nincs különösebb veszély. A tengerparton vezető túraútvonalak egy része korláttal van ellátva és szépen ki is van építve lépcsőkkel, rendes kövezett úttal. Van térerő és általában sokan vannak, ha segítség kell az ember nem marad magára.
Vannak azonban olyan útvonalak, ahol a természetet eredeti szépségében akarták meghagyni.

A köteles rész mellett, amiről fentebb írtam nektek van egy másik, valamivel kevésbé veszélyes útvonal, ami végig a tengerparton halad, a sziklafal oldalában és végül egy kis öbölbe torkollik. Itt elég sokan szeretnek sétálni, mert viszonylag könnyen megközelíthető.

A kilátás lélegzetelállító. Veszély, hogy a végig magasan fölénk tornyosuló szikláról bármikor leszakadhat egy-egy darab. Hogy ez időről-időre tényleg meg is történik, azt bizonyítják az ösvényre zuhant hatalmas szikladarabok. Azt persze nem tudom, hogy ez milyen gyakran történik meg csak azt, hogy én időnként felfelé is nézek nem csak a lábam elé. További veszély, hogy időnként eléggé elkeskenyedik az út és szó szerint semmi nem választ el a kb. 70 méterre alattunk zöldellő tengertől, ami annyira áttetsző, hogy fentről is jól látszanak a belezuhant sziklák.

Aki nem vigyáz az maga is könnyen ott végezheti. Ennek a túraszakasznak a végén egyáltalán nincs semmilyen térerő. Két kilométer mászás, gyaloglás és ereszkedés után megérkezünk a hatalmas sziklákkal borított, három kis házat rejtő öbölhöz és ha ott bármi történik, akár egy bokaficam, akár egy súlyosabb sérülés nem tudom honnan jönne a segítség? Telefonálni nem lehet. És valakit sérült lábbal elcipelni az ösvény elejéhez, ahová a mentő oda tudni jönni is képtelenségnek tűnik számomra. Csak simán felmászni is elég megerőltető az öbölből a szikla oldalában húzódó ösvényhez és utána még 2 kilométeren vonszolni? Nem tudom.

Furcsa, hogy ennek ellenére simán elindulnak emberek akár egy rövidnadrágban bármi nélkül ennek a túrának. Találkoztunk olyanokkal, akiken volt hátizsák, vittek magukkal vizet, vagy volt mászóbotuk. De a többségnél semmi. Itt egyedül a helikopteres mentés jöhet szóba, de azt meg nem tudom hogyan lehetne hívni térerő nélkül. Maga a hely is kívül esik a városon tehát még az ösvény elejéhez is kocsival kell levezetni a hegyek között. Megjegyzem, sok helikopteres mentést láttam az évek sorén és sok ilyenről is olvastam a helyi hírekben. A balesetek tehát megtörténnek. Ajánlatos óvatosnak lenni.
Mégis, mindezek ellenére, felemelő érzés az ösvény végén kiülni a csúcsra és csak nézni a végtelen tengert, a sziklákkal csipkézett partvonalat, vagy az öbölben megbúvó öreg, elhagyott házakat. És fontos nem elfelejteni: bármilyen messze is mentünk, ugyanannyit még vissza is kell jönni. Érdemes tartalékolni az energiánkat.

Nos azt hiszem ilyen vad körülmények között lehet azért igazán élvezni a túrázást és azt a maximális szabadságot, amit Spanyolország tényleg minden pillanatában sugároz.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!