Hogy miért érzem azt, hogy megőrülök már egy érintésedtől is? Talán, mert lángra gyújtod a szívem, minden nap és minden percben, már akkor is, ha csak rád gondolok. Életem elképzelt szerelme is pont ilyen volt, azt hiszem. Te felrepítesz, és még ha a padlóra csapódom sem érdekel, mert rabod vagyok régóta már.

A napon, amikor megláttalak és először a szemedbe néztem, tudtam rögtön: Téged nekem teremtettek. Olyan voltál, mint a hajnali fény. Az ember vajon hányszor érzi azt élete során, hogy a teste, a lelke és a mindene kívánja a másikat, olyan igazi őserővel? Vannak egyszeri, és megismételhetetlen érzések.

Már önmagában az a tudat, hogy mellettem vagy, feloldoz minden görcsös érzés alól. Amikor fizikailag nem lehetsz itt, akkor is érezlek. Érzem az érintésedet, érzem, ahogyan beleharapsz az ajkaimba, ahogyan végighúzod az ujjaidat a gerincemen, és ahogyan szeretkezel velem, mintha nem lenne holnap. Mondd, hogy ez örökké fog tartani! Mondd, hogy soha többé nem kell majd más Neked! Ilyenkor a gondolatok a hatalmukba vesznek, és eltölt egy furcsa érzés. Már ismerem ezt a nyomást, ezt a félelmet. Igen, félek, mit félek, rettegek, hogy elveszítelek. Félek, hogy vajon mindig így fogsz-e kívánni? Vajon mindig így fogsz-e érezni engem, és nézni rám?

De amikor belépsz az ajtón, minden elszáll. Mintha hirtelen elrugaszkodnék a valóságtól és megszűnnének az aggályaim. Elveszed tőlem a rosszat, és megszöktetsz a saját démonjaim elől. Ez a szerelem! Te vagy a szerelem! Attól, hogy egésznek látsz, és nem kéred legyek több, vagy kevesebb, hanem pont így vagyok jó Neked. Ilyen őrülten, ilyen szeszélyesen, ilyen félelmetesen természetesen. Életem egészében vártam azt a valakit, akinek nem kell mást adnom, mint amilyen vagyok. Akinek érkezése előtt nincs szükség felvenni az arcomra és a szívemre a maszkot.

Te pontosan tudod mi az, amit tenned kell, mert nem pusztán látsz, hanem teljességgel érzel is engem. Ha dühös vagyok rád, mert igen, olykor az vagyok, akkor is billen a mérleg, és a szerelem mindig erősebb. Mosolyogsz rám, és ez nem valami hamis, pózolt mosoly, nagyon is igazi, szívből jövő. Gyakran mondtam Neked, az életben ritka az, ha két ember úgy tud egymással kapcsolódni, hogy a legmélyebb pontokon is megértik egymást, és nincs egy perc hazugság sem a köztük zajló térben. Mi ilyenek voltunk. Megtanítottál szeretni, én cserébe megtanítottalak viszontszeretni. Nem könnyű feladat ez, tudtuk jól mindketten, ahogyan azt is, hogy amikor ez megtörténik, akkor fogjuk elveszíteni egymást. Hiszen ez a mindent elsöprő szerelem volt az, amit nem bírtunk el. Szeretni könnyű, szeretni édes… igen, és szeretni fáj, téged fáj.

Te vagy az eleje és te vagy a vége. Egy nagyon távoli jövőben ott leszek majd, és tudom, eljössz majd, hogy újra rám találj. Mert ez a szerelem kitart már, és mindig ott vár. Addig pedig élj, élj meg mindent, és ne félj, én nem veszek el, többé nem. Értelmet adtál ennek a nehéz, és cseppet sem egyszerű útnak, amit életnek neveznek.

• érzések lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!