A szerelemmel az a baj, hogy az embert teljesen elvakítja, olyannyira, hogy sokszor azokat a jeleket sem vesszük észre, melyek óriási piros fénnyel vakítanak a szemünkbe. Pedig néha kellene. Jó volna.

Az életben a váratlan fordulatok azok, amik mindig vízválasztóak. Néha azt gondoljuk, mindenünk megvan, majd egyetlen rossz lépés, és egy szempillantás alatt az egész a semmibe száll. Egyik nap még ölelkezve, egymásba bújva alszunk csendesen, másnap már óriási szakadék áll be közénk, ahonnan az út egyenesen lefelé vezet.

Amikor együtt voltunk tudom, hogy szerettél. És ezt nem másítja meg az a tény sem, hogy a legkegyetlenebb módon hagytál magamra. Sőt az a tény sem, hogy számos alkalommal szembementél azzal, ami egyértelmű volt. Az sem, hogy végig gyáva voltál vállalni a kettőnk közötti kötődés mélységét, miközben elszakadni képtelen voltál.

Amikor együtt voltunk, boldog voltam. Olyan igazi módon, ahogyan előtte nyolc évig senkivel. Az a fajta érzés, amikor egyszerűen tudod, hogy minden nap szerelmes vagy. Minden nap azzal a tudattal fekszel le aludni, hogy a legjobb helyen vagy. Hogy semmi nem számít, mert együtt képesek vagyunk bármit legyőzni. Hogy nem számít, hányszor veszünk össze dolgokon, mert egymáshoz tartozunk, lelki társak vagyunk és csak ez az, ami lényeges.

De tudod, amikor együtt voltunk, nem voltál mindig jó. Nem tudom, hogy tudtál volna-e másképp szeretni, de sokszor hagytad, hogy bizonytalanságba kerüljek. Sokszor engedted, hogy a félelmek rám tegyék a kezüket, és megmérgezzék azt, amiben hittem. Mert neked még mindig kellett az önerősítés, amit külső ingerekből szedtél magadra. Fájt az érzés, hogy kerüljön bármibe, én melletted állok, de te ezt igazán soha nem értékelted. Hogy miért? Mert önmagadat mindig sokkal jobban szeretetted.

• elengedés elválás érzelmek lélekhangok szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!