Színeink

A nyár végével mindig sajnálni kezdem a semmiben eloszló meleg napok rohanó lustaságát. A barna bőrt, amit bizonyos idő után esetleg szoláriummal lehet elérnie annak, aki nem volt olyan szerencsés, hogy azok közé a "fehérek" által lenézettek közé tartozzon, akiknek genetikai örökségük a kreol, esetleg sötétbarnába, már-már feketébe hajló bőrszín. Minél több időt sikerült egy-egy nyáron a napon töltenem, annál inkább örültem, és boldog voltam miatta, hogy bronzosra, aranybarnára pirultam.

Aztán, mivel ilyenek az adottságaim, seperc alatt elkezdem elveszíteni ezt. Ahogy a sűrű masszára emlékeztető, forró napok emlékét is, mígnem teljesen természetessé válik, hogy örömmel nyúlok a meleg fűtőtesthez, miután a hideg levegő pirosra csípte az addigra már kifehéredett bőrömet. És csak azon kapom magam, hogy újfent áhítozom a nyári napok, a fénytől cserzett barna bőr sajátos, édes-sós szaga, a hűvös víz érintésére és a parton rám tapadt föveny érzetére.

És kapcsolódnak hozzá a gondolatok, hogy milyen szerencsések is azok, akik szép, sötét színű bőrt örököltek. Aztán rájövök, milyen szerencsétlenek. Mert a fehér ember egyszerre irigyli és veti meg azt, nézi le és áhítozik utána. Rengeteg pénzt fizet ki érte, hogy sötétebb legyen a testén feszülő "szövet", közben pedig megvetéssel tekint azokra, akiknek ezért nem kellett semmit tennie. Fajokról beszél. És gyűlöl. És közben mégis magának akarja ezt is. Természetesen sokan nem így gondolkodnak.

Színeink - - - elégedetlenség, elmúlás, gondolatok,

Mind szeretnénk "szépek" lenni, vagy legalábbis tetszeni magunknak. Tetszeni valakinek, akinek a világot jelentjük. És hasonlóan szeretnénk, hogy számunkra is a világot jelentse valaki. Akivel közösen éljük meg a mindent, a szépet. A forróságot, a hideget, a hevületet és az áthűlést. A színeket és a szürkeséget. Nyarakat és őszöket. A hó fehérjét és a forró homok sárgás barnaságát.

Aztán eszembe jut a hőségre mondott rengeteg átok. A nyár panaszai. A "csak lenne kicsit hűvösebb". És végül megérkezik a csípős reggelek, az egyre rövidebb nappalok okozta összeszűkülés érzete. Már a fülemben hallom, ez sem elég jó. Nem vagyunk elég jók mi magunknak sem, sem fehéren, sem barnán. Nyáron és télen. Ahogy a nyár és a tél sem elég jó. De mégis. Milyen különös. Milyen erőteljes és komplex. Az ősz összefacsarja a szívet. A tavasz kinyitja az ablakot. És mindegyik érzelmek garmadáját ébreszti fel. Csak hagyni kellene nekik, hogy békében lefolyjanak. Ahogy az ezekre dúsan termő érzelmeink ezerféle ízű gyümölcseit szüreteljük. Szeretni kellene a változásokat. Magunkét és a többiekét. Ahogy azokat is, amik nem változnak. Színeket, illatokat, ízeket. És egymást. Főleg egymást.

További írások itt!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...