Amerikai flotta
A második világháború óta eltelt évtizedekben az Egyesült Államok több mint kétszáz esetben alkalmazott fegyveres erőszakot politikai vagy gazdasági célok elérésére, ebből csaknem 180 alkalommal a flották is bevetették.
Az amerikai hadiflotta matrózai visszakapták régi egyenruhájukat, amelyet 1970-ben modernizált a nemrégiben nyugalomba vonult Zumwalt admirális, az amerikai hadiflotta főparancsnoka. Az amerikai lapok meglehetősen nagy teret szenteltek a régi- új egyenruha tulajdonságainak. Különösképpen a híres és történelmileg is ismert bőszárú tengerésznadrág visszatérésének, amelyet a legkritikusabb részen 13 gombbal megerősített, lecsapható előrész jellemez. (Az amerikai tengerészet legendái szerint a 13 gomb az Egyesült Államok alapítása utáni első 13 államot jelképezi). A cikkírókat persze nem annyira a nadrág érdekelte, mint az, hogy mit jelképez. Igen komoly amerikai katonai szakfolyóiratok úgy fogták fel a régi egyenruha visszatérését, mint a konzervatív admirálisok győzelmét, akik nemcsak nadrágügyben, hanem a flotta feladatait illetően is győzelmet arattak a reformerek felett.
Felbukkant ezekben a hónapokban két másik, aprónak tűnő probléma is. Az egyik legnagyobb haditengerészeti támaszpont vezető oktatótisztje így nyilatkozott: „A tengerészeti újoncok gyakran gyengébben olvasnak a harmadik osztályos elemistáknál. Ez azt jelenti, hogy újoncaink egy része a gépteremben és a hajó más részein kifüggesztett tűzrendészeti és egyéb előírásokat sem tudja rendesen elolvasni. Az is sajnálatos, hogy a tengerészetnél jelentkező újoncok voltaképpen olcsó szakmai kiképzést keresnek. 60 újonc közül átlagban csak egyetlenegy jelenti ki, hogy hazafias vagy honvédelmi okok vezetik jelentkezése során”.
Egy harmadik epizód: a fajvédő Ku-Klux-Klan szervezet botránya az amerikai haditengerészet egyik legnagyobb kiképzőtáborában, a dél-kaliforniai Pendleton- táborban. A 30 000 tengerész és tengerészgyalogos között a Ku-Klux-Klan szervezet földalatti sejteket hozott létre., és emberei terrorizálták a néger tengerészeket. Miután többet súlyosan megsebesítettek, a tábor központjában néhány héttel ezelőtt tömegverekedés robbant ki: a néger tengerészek ugyanis elhatározták, hogy nem tűrik tovább az illegális Ku-Klux-Klan terrort. Az amerikai hadbíróság most egy 600 oldalas vádirat alapján vizsgálja az ügyet. Annyi máris kiderült, hogy a Pendleton- bázisról a szélsőjobboldali titkos szervezet emberei 13 tonna súlyú fegyvert csempésztek ki: a fegyverekből Los Angeles városaiban titkos fegyver raktárat hoztak létre.
Ezek az epizódok persze még a jéghegy csúcsainak sem nevezhetők. Inkább csak letöredezett jégdaraboknak, amelyekből következtetni lehet az egész jégkolosszus összetételére. Azt mondják ezek az epizódok, hogy az amerikai társadalom belső feszültségei óhatatlanul kihatnak a történelmileg egyik legfontosabb amerikai fegyvernem, a tengerészet belső szilárdságának alakulására is.
HATALMAS HÁBORÚS GÉPEZET
Ezek a viták és gondok jelenleg persze még afféle határjelzések. Az amerikai katonai stratégia irányítói nemigen foglalkoztatják. Hiszen egyelőre nem befolyásolják lényegesen az amerikai haditengerészet ütőképességét, amely továbbra is a modern világ egyik leghatalmasabb háborús gépezete.
Az amerikai flotta jelenleg 459 hajóból áll. Ebből 13 repülőgép-anyahajó, 27 cirkáló, 129 romboló, 77 tengeralattjáró, és 172 egyéb hadihajó. A számok önmagukban nem sokat jelentenek, hiszen az Egyesült Államok hadiipari kapacitása olyan, hogy szükség esetén viszonylag gyorsan lehet emelni a hajók számát.
Nem annyira a hajók száma, hanem a minőség, a tűzerő és a sebezhetőség a lényeges. S mint látni fogjuk, az amerikai katonapolitika csúcsain dúló viták technikai szempontból éppen a problémák körül összpontosulnak.
Az Atlanti-óceán partján levő Newport városában számítógéprendszer segítségével állandó „hadijátékokat” tartanak a jelenlegi közel 500 hajóval. Itt van ugyanis az amerikai haditengerészet akadémiai „háborús játék” központja. Hatalmas, két emelet magas teremben folynak ezek a komputerizált hadijátékok. A számítógép magas rangú tengerésztisztek utasításai alapján változtatja a flottaegységek képzeletbeli pozícióját, és a szemben álló erők helyzetét a terem hátsó falát elfoglaló hatalmas képernyőre vetítik.
Mint a Time című folyóirat az amerikai flotta helyzetével hosszasan foglalkozó legújabb cikkében kissé fanyarul megjegyzi: „Ezeken a hadijátékokon az amerikai tengerészet csaknem mindig győz. Ez a hagyomány több mint két évszázadra tekinthet vissza. Akkor John Paul Jones lángban álló és süllyedő hajója fedélzetéről így kiáltott a nyilvánvalóan győztes brit flotta felé: „Még jóformán el sem kezdtem harcolni”!
Az amerikai katonapolitika egyik legkomolyabb gondja, hogy amikor nem játékról, hanem a flotta tényleg hatalmi szerepének betöltéséről van szó- akkor is teljesíteni tudja-e feladatát ez a hatalmas hadigépezet.
ŐRJÁRATOK ÉS VADÁSZTERÜLETEK
A helyzet megítéléséhez és a viták megértéséhez mindenekelőtt arra kell emlékeztetnünk, hogy az Egyesült Államok imperialista terjeszkedésének fő katonai eszköze és hordozója a történelem során mindig a flotta volt. Így történt ez már az 1903-as esztendőben is. Ez volt az amerikai flotta szereplésének nyitánya. Már ami a politikai terjeszkedés szolgálatát illeti. Ebben az esztendőben a flotta kétszer is szerepelt. Először Venezuelában, ahol az ország kifizetetlen tartozásai miatt a német, olasz és angol flotta blokád alá helyezte a venezuelai partokat. Az amerikaiak szembeszálltak az európai vetélytársak akciójával, és Theodore Roosevelt elnök közölte: amennyiben nem függesztik föl a blokádot, és nem fogadják el egy nemzetközi döntőbíróság ítéletét, 48 óra múlva a venezuelai partokra küldi az amerikai hajóhadat. Még ugyanebben az esztendőben a közép-amerikai Kolumbia állam-, amelynek a jelenlegi Panama akkor egyik tartománya volt- nemmel válaszolt arra a washingtoni kérésre, hogy engedjék át Panamát az Egyesült Államoknak csatornaépítés céljaira. Válaszként Washington fölkelést provokált a panamai tartományban. Az amerikai flotta pedig felvonult a kolumbiai partok előtt, és sakkban tartotta az ország hadseregét, hogy ne tudjon beavatkozni. Nem kell azonban visszanyúlni ilyen messzire a történelembe, hogy fölismerjük az amerikai flotta „birodalomépítő” szerepét. Az Egyesült Államok egyik legnevezetesebb katonai-politikai agytrösztjének számító Brookings Intézet kutatói nemrégiben hosszabb tanulmányt készítettek. Ebben leszögezik, hogy a második világháború óta az Egyesült Államok a világ különböző részein 215 esetben használt fegyveres erőszakot politikai vagy gazdasági célok elérésében. Ebből 177 esetben a flotta volt „a beavatkozás hordozója”.
Így történt 1946-ban, amikor az atlanti blokk elődjének számító Truman-elv támogatására megjelent Isztambul kikötőjében a Missouri nevű csatahajó. Így 1958-ban, amikor az amerikai flotta támogatásával partraszállást hajtottak végre Libanonban. A flotta fedezte a Kuba elleni fegyveres agresszió kísérletet éppúgy, mint a vietnami háború talán legveszélyesebb csúcspontján, a VDK kikötő ellen szervezett teljes blokádot.
Ebben az értelemben az amerikai flotta az egyelőre háttérben húzódó társadalmi feszültségek és viták ellenére továbbra is változatlan erővel van jelen a világtengereken. Az úgynevezett II. hajóhad állandó őrjáratot teljesít az Atlanti-óceánon és a Karib-tenger térségében. A III. flotta vadászterülete a Hawaii-szigetek és az Egyesült Államok nyugati partjai között elterülő hatalmas zóna: a Csendes-óceán keleti része. A Csendes-óceán nyugati részét és az Indiai-óceánt a VII. flotta hajói szántják, míg a Földközi-tengeren a VI. flotta állomásozik. Ezt a teljes, lényegében az egész világra kiterjedő flottaakciót egy nem kevesebb mint 69 támaszpontból álló bázisrendszer szolgálja, Japántól Görögországig és Panamától Spanyolországig. (Sőt, van egy szocialista ország, Kuba, amelynek területén még mindig ott van a quantanamói tengerészeti támaszpont).
PÁRHARC A LÉGIERŐ ÉS A FLOTTA KÖZÖTT
Az amerikai szakértők máig sem titkolják, hogy a flotta sok szempontból rendkívül alkalmas az Egyesült Államok befolyási törekvéseinek támogatására és politikai-katonai nyomás kifejezésére. A Brookings Intézet agytrösztjében ezt a következőképpen fogalmazták meg: „A hajókat sokkal könnyebb mozgatni, mint a hadsereget, vagy akár a szárazföldön állomásozó légierőt. A flotta közel lehet egy válsággóchoz, és ugyanakkor fizikailag láthatatlan. Ezért a flottát kifinomultabban, árnyaltabban lehet felhasználni külpolitikai céljaink támogatására. Arra, hogy hatásosabban aláhúzzunk egy fenyegetést, megszívlelendőbbé tegyünk egy figyelmeztetést, vagy jelezzük elkötelezettségünket egy bizonyos válsággóc iránt. Mindez pedig a flotta esetében anélkül lehet megtenni, hogy megkötnénk az elnök kezét. Hiszen nem történt egyéb, mint hogy a flottát nemzetközi vizeken mozgattuk”.
Ez az érdekes elemzés félreérthetetlenül volt amellett, hogy az amerikai politikát meghatározó befolyásos agytrösztök a flottát továbbra is a politikai nyomás elsőrendű eszközének tekintik. Felvetődik a kérdés: akkor miről folyik voltaképpen a vita? A vita valójában arról folyik, hogy a világ új stratégiai erőviszonyai és a rakétakorszak technológiai föltételei között a flotta mennyire tudja ellátni ezt a feladatot. A kételyek első csoportja technikai jellegű, és lényegében úgy fejezhető ki, hogy az amerikai katonai szakértők egy nagyon befolyásos csoportja szerint a flotta a föntebb vázolt feladatokat csak békeidőben tudja ellátni. Konfliktushelyzetekben ugyanis, jellegénél fogva, túlságosan sebezhető.
Ez a technikai aggodalom nem először merül föl az amerikai katonapolitikában. Voltaképpen ez volt az alapja annak a befolyási harcnak, amely a második világháború után az amerikai légierő és a flotta között kirobbant. Akkor a légierő- még a rakéta előtti korszakban, amikor az atomfegyvereket csak repülőgépek szállíthatták- azt hangsúlyozta: a légierő a világ minden pontján ütőképes, és ilyen körülmények között az óriási költséggel megépített repülőgép-anyahajók és csatacirkálók szükségtelen fényűzést jelentenek. Ennek a vitának a csúcspontja volt, amikor 1949-ben a hadügyminisztérium leállította a 65 000 tonnás United States nevű csatahajó építését. Akkor a tengerészet valóságos ellenoffenzívába kezdett, amely a „tengernagyok lázadása” néven került be az amerikai haditörténetbe.
Az időközben megváltozott technológiai körülmények között ezek az érvek még élesebben vetődnek fel. A túlságosan sok felszíni hajóval rendelkező amerikai flotta rendkívül sebezhető a hosszú távú bombázókkal, a rendkívül pontos taktikai rakétákkal és az atom-tengeralattjárókkal szemben. Különös gondot okoz, hogy az amerikai flotta gerincét (agresszív és „birodalomépítő”, intervenciós jellegének megfelelően) 13 repülőgép-anyahajó alkotja. Ezeknek listája a második világháború elején épült 40 000 tonnás Lexingtontól a vadonatúj, 90 000 tonnás, atommeghajtású Eisenhowerig terjed. E 13 repülőgép-anyahajón állomásozó repülőgépek adják az Egyesült Államok nem szárazföldi bázisú légiflottájának csaknem teljes tűzerejét.
Egy ilyen repülőgép-anyahajó a jelenlegi technológiai körülmények között, nagy tűzereje ellenére rendkívül sebezhető. A Time már idézett tanulmánya ezt így fogalmazza meg, a Pentagon egyik szakértőjét idézve: „Elsősorban e hajók- flottánk gerincének- feladata az amerikai hatalom megmutatása határainkon túl, és a tengeri összekötő utak biztosítása. Lehetséges, hogy a kísérőhajók hálózatával, valamint saját elektronikus védelmi fölszereléseikkel e hatalmas hajók nagy nehézségek árán megvédhetők. Ha azonban védekezni kényszerülnek-, akkor nem képese többé arra, hogy föntebb említett két hatalmi funkciójukat betöltsék”.
Ez a magyarázata annak, hogy az amerikai flottával kapcsolatos belső viták középpontjában éppen a nagy repülőgép-anyahajók állnak.
A REPÜLŐGÉP-ANYAHAJÓK JELENTŐSÉGE ÉS ÁRA
A flottával kapcsolatos amerikai kételyek második csoportja gazdasági jellegű. A kiindulópont az, hogy a modern hadihajók építése és fönntartása hallatlanul költséges. Egy atommeghajtású repülőgép-anyahajó építési költsége több mint kétmilliárd dollár, és a rajta állomásozó repülőgépeké (amelyek nélkül természetesen értéktelen lenne), további 1,2 milliárd dollár. A második világháborúban egy rombolóhajó építési költsége 5 millió dollár volt. Jelenlegi árszintje több mint 34 millió dollár. A nem atommeghajtású tengeralattjárók építési költsége a második világháború után 4 millió dollár körül járt. Itt az emelkedés még fantasztikusabb: a jelenlegi ár 284 millió dollár. Az atommeghajtású (stratégia rakéták kilövésére alkalmas) tengeralattjáró költsége természetesen még sokkal magasabb. A Trident típusú tengeralattjáró költségei jelenleg megközelítik a másfél milliárd dollárt: az ár az utóbbi négy évben csaknem megkétszereződött. Ez a rendkívüli költségigényesség a magyarázata annak, hogy az 1978-79-es pénzügyi évre előirányzott, hivatalosan 126 milliárd dolláros amerikai költségvetésből továbbra is a flotta részesedése a legnagyobb a különböző fegyvernemek közül (41, milliárd dollár).
AZ „ADMIRÁLISOK MÁSODIK CSATÁJA”
Természetesen a Pentagon katonai elemzői alapos számításokat végeztek, figyelembe véve egyrészt a flotta kötöttségigényességét, másrészt a felszíni hajókra és különösen a nagy repülőgép-anyahajókra épített hajóhad rendkívüli sebezhetőségét. Így született meg az idén egy olyan döntés, amely az említett meggondolások miatt lassítja a flotta növekedését. A Pentagon jelenlegi elképzelései szerint öt év alatt 32 milliárd dollárt költenek új hajók építésére, ami 1983-ig 70 új egységgel bővítené a flottát. Dollárban kifejezve ez azt jelenti, hogy a jelenlegi, 5 milliárd dollár körüli hajóépítésre szánt pénzügyi alapokat nem növeli tovább, s így azok reálértéke a gyorsan növekvő hajóépítési költségek miatt még csökkenhet is.
E döntés következménye az, hogy (akárcsak a második világháború után) most megkezdődött az Egyesült Államokban „az admirálisok második csatája”. A tengerészet főnökei 1983-ig átlagban csaknem 9 milliárd dolláros hajóépítési költséget követelnek. Ez kétszer annyi hajó építését tenné lehetővé, mint amit a Pentagon előirányzott. A flottának természetesen éppen úgy megvannak a támogatói az amerikai kongresszusban, mint a többi fegyvernemnek, s a harcias flottaszenátorok propagandamunkájának eredményeképpen május fordulóján a szenátus fegyveres erőkkel foglalkozó bizottsága úgy döntött, hogy a hivatalos költségvetésen túl kétmilliárd dollárt szavaz meg egy új atomhajtású repülőgép-anyahajó, és egymilliárdot egy ugyancsak atomhajtású cirkáló építésére.
E két ajándék természetesen nem dönti el a csatát. A flotta hívei azzal támadják az elnököt, hogy a hajóhad viszonylagos gyengítésével veszélyezteti az Egyesült Államok világhatalmi pozícióit. Ez természetesen nem igaz. A valóság az, hogy az utóbbi két évben az amerikai hadi költségvetés növekedésének mértéke évi átlagban számolva jóval magasabb volt, mint a megelőző nyolc esztendőben. A látszólagos ellenmondás megoldásának kulcsa az, hogy az új stratégia elgondolás szellemében a Pentagon a hagyományos szárazföldi fegyverzetek és a NATO megerősítését, valamint a rakétafölfegyverzést részesíti előnyben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez