Az észak-angliai Bardon Mill városa mellett elterülő Vindolanda nevű római kori erődítmény maradványainál talált legújabb leletek bizony alaposan felforgatták a kétezer évvel ezelőtti textilgyártásra vonatkozó szakértői elméleteket. A német kutatók szerint ugyanis a legújabb bizonyítékok arról árulkodnak, hogy a rómaiak meglepően fejlett textiliparral rendelkeztek, ami valószínűleg "luxuskategóriájú" divat iránti rajongással párosult.

Amikor kétezer évvel ezelőtt Flavius Cerialis római prefektus vacsorát adott barátainak Vindolandában, indiai fűszerekkel beszórt sült csirke, liba- és vadhús illata járta be a masszív erődítmény falait. A dínomdánom közben mindössze a zord időjárás tudta valamelyest megzavarni a jóízűen lakmározó és sört kortyoló megszállók örömét. A vendégsereg ilyenkor a kerekformára vágott gyapjúból, bőrből vagy nemezből készült és nyaknál kivágott paenula nevű ruhadarabbal védekezett a hideg, illetve az eső ellen, a nyakuk köré pedig bő köpenyre hasonlító, laena nevű kendőt tekertek a mulatozók.
 

   
Vindolanda lakói pontos listát vezettek az általuk használt textíliákról, amelyek neveit tintával jegyezték fel vékony fatábláikra. Ezek a történelmi dokumentumok egyedülálló betekintést engednek a rómaiak öltözködési szokásaiba. A legutóbbi leleteknek köszönhetően pedig a szakértőknek most először sikerült szemügyre venniük a listákon szereplő kelméket, egyebek között olyan sárbarna anyagfoszlányokat, amelyek a lerombolt erődítmény alatti ingoványos talajból kerültek felszínre.
    
Annak érdekében, hogy megakadályozzák a fából készült épületeik talajba süllyedését, a légionáriusok fölöslegessé vált háztartási tárgyaikkal szurkálták tele a földet, amely így szilárdabb lett, és mára felbecsülhetetlen értékű régészeti lelőhelyet jelent a szakemberek számára. "Ez a leletek igazi kincstára" - örvendezett Michael Tellenbach, a délnyugat-németországi Mannheim városában lévő Reiss-Engelhorm Múzeum (REM) igazgatója, aki európai kutatókkal együtt eredt a római kori divat nyomába.

Puhaság és kényelem

A szakemberek múzeumokban és sírokban kutattak a kétezer évvel ezelőtt használt textíliák után, amelyekről a rozsdás pénzérmék is értékes információkkal szolgáltak. A REM-nek egy pásztázó elektronmikroszkópot (PEM) is sikerült beszereznie, amelynek segítéségével a szakemberek eddig soha nem látott pontossággal tudták elemezni a római kori ruhásszekrényekben fellógatott kelméket.
    
Az anyagfoszlányok tanúsága szerint a rómaiak a korszakban egyedülállónak számító textiliparral rendelkeztek. Szerte a birodalomban gyárakat építettek, és az egyiptomiaktól lesték el a szövőszékkészítés fortélyait. A textilfestési technikák pedig lehetővé tették a római nép körében népszerű színes kelmék előállítását is. Az eljárások szép lassan olyan tömegtermeléshez vezettek, amelyre példát csupán egy évezreddel később, az 1000-1300 közötti korszak idejére találtak a szakemberek.
    
A textíliákat alaposan előkészítették a gyártási folyamatok előtt. Szakértő kezek fésülték ki a juhok gyapjúját, hogy összerendezzék a rostokat. "A rendkívül professzionális gyártás elképesztően magas minőséget eredményezett. Az anyagok nagyon puha és kényelmes viseletet eredményeztek - idézte a régészként dolgozó Annette Schiecket a német Spiegel-Online internetes hírportál. - A mintegy 1500 évvel később, az egyiptomi és szíriai sivatagokban talált ruhák annyira épek és rugalmas állagúak voltak, hogy sokat közülük még hordani is lehetett volna."
    
Ezért nem meglepő, hogy a 18. században élő szegény egyiptomi parasztok rendszeresen kifosztották a római sírokat a hordható antik ruhadarabok reményében.
    
Monogram vagy márkajel?

A szakértők úgynevezett pálhákat - háromszög alakú szövetbetéteket - is felfedeztek a ruhákban, amelyek így kényelmesebbé és kibővíthetővé váltak, és sokkal szabadabban lehetett bennük mozogni. A kutatók korábban úgy vélték, hogy a rómaiak nem ismerték ezt az eljárást, és ruháik méretét, illetve fazonját kizárólag a szövőszékek arányai határozták meg.
    
Korábban az a nézet terjedt el, hogy a rómaiak számára ismeretlenek voltak az alakot követő szabásfajták, és mindkét nem ugyanolyan zsákszerű lebernyegeket viselt. A különbség csupán az volt, hogy míg a nők a mellkasuk alá felcsatolt övvel próbálták kihangsúlyozni domborulataikat, addig a férfiak a csípőjükre erősítették fel ezt a kiegészítőt.
    
A legújabb leletek azonban azt sugallják, hogy a rómaiak nagyon is értettek a textilhasználat fortélyaihoz. A kölni érsekség művészeti múzeumaként működő Kolumba például olyan római tunikát őriz, amelybe egy K betűt hímeztek vörös fonallal. A legújabb leletek fényében a kutatók jogosan feltehetik a kérdést, vajon a ruhadarab tulajdonosának monogramja vagy készítőjének márkajele díszíti-e a kelmét?
   
A szakértők legnagyobb erőfeszítései ellenére a rómaiak alsóneműkhöz fűződő kapcsolatát a mai napig homály fedi. Bár a szicíliai Villa Romana della Casale padlóját díszítő, késő római kori mozaikon egy fürdőruhát viselő nő képe látható, az alsóneműk vagy "bikinik" használatára utaló textilbizonyítékok száma rendkívül elenyésző.

A mannheimi múzeum szakemberei mindössze néhány olyan római kori maradvány létezéséről tudnak, amelyek alsóneműkre emlékeztetnek. A légionáriusoknak például mindenképpen védeniük kellett valamilyen fehérneművel a férfiasságukat, mert az általuk viselt tunika hossza nagyjából egy mai mini ruha méreteihez hasonlított. A kor földművesei pedig leginkább pelenkához hasonlító ágyékkötőket tekertek maguk köré a munka során.

Az emberi történelem egyik legértelmetlenebb ruhadarabja
    
A rómaiak egyszerű hétköznapi öltözete arról árulkodik, hogy viselőik nagy hangsúlyt fektettek a kényelemre. Ez a tény pedig még rejtélyesebbé teszi, hogy miként tehetett szert ekkora népszerűségre Rómában az emberi történelem egyik legértelmetlenebb ruhadarabjának számító tóga viselése.

A szenátorok és egyéb gazdag római államférfiak olykor hat méter hosszú kelmerengetegbe csavarták magukat, ami azt jelentette, hogy gyakran még felöltözni is képtelenek voltak házi rabszolgáik segítsége nélkül. A méltóságteljes megjelenéshez a tóga viselőjének nyújtva kellett tartania az alsó karját, hogy rátekerhesse a ruha redőit. A túlméretezett pólyára emlékeztető ruhadarabba csavart szabad állampolgárok gyakorlatilag csak vánszorogni tudtak az utcán, és jószerével kíséret nélkül el sem tudták hagyni az otthonukat.

A szakemberek szerint a tipikusan rómainak ítélt "felöltőkre" vonatkozó ismeretek egy részét is érdemes lenne felfrissíteni. A délnyugat-németországi Kalkriese-hegynél talált légionárius egyenruhák maradványai például a korábban gondoltnál egészen más képet festenek ezekről a csapatokról. A leletek szerint a birodalmi hadsereg korántsem olyan jól öltözött férfiakból állt, mint ahogy azt a történelmi eseményeket újrajátszó társaságok, illetve a hollywoodi történelmi drámák igyekeznek elhitetni velünk. A kutatók úgy vélik, hogy a fenséges római haderő sokkal inkább - mai értelemben - egy olyan szedett-vedett férfihordára emlékeztetett, amelynek tagjai csak nagyjából tudnak megegyezni a futballmérkőzéshez szükséges azonos színű mezben és nadrágban.

A szakértők szerint a vörös köpenybe bújt légionáriusokról szóló elképzelések is hibásak, mint ahogy a centurióknak tulajdonított fényes bíborvörös palástok is csupán a 20. század találmányai. A valóságban a haderő valószínűleg a szürkét és a földszínt részesítette előnyben. "A vörös nőknek fenntartott szín volt" - magyarázta Schieck. A tehetős római asszonyok rettentő drága ruhákat és kabátokat hordtak, amelyeket a türoszi (mai Libanon területe) tüskés bíborcsiga váladékával festettek meg. A lilás-vörös ruhák semmit sem veszítettek színűkből a mosások alkalmával, ám viselőik mégis rettegtek az esőtől, ha ugyanis víz érte a színezett kelméket, elviselhetetlen halbűzt árasztottak magukból.

Nem mind bíborcsiga, ami fénylik

Mivel ezek a luxustermékek megfizethetetlenek voltak az átlag polgárok számára, ezért a hamisítók hamar előrukkoltak a festék olcsóbb változataival.
    
Maga Ovidius is a pénztárca kímélőbb változat mellett érvel A szerelem művészete című munkájában, amelyben bolondságként emlegeti, ha valaki az olcsóbban elérhető ruhadarabok helyett inkább a hátára veszi egész vagyonát. A római költő dohogása ellenére az "újgazdag" kereskedők mégis nyakláncokkal megpakolva, parfümfelhőbe és a legfinomabb kínai selyembe burkolózva rótták Róma utcáit. A finom kelmék iránti rajongás azonban idővel a város költségvetésén is meglátszott, mivel jelentős összegek vándoroltak keletre a beérkező ruhaköltemények fejében. Hogy megakadályozza birodalma csődbe jutását, Diocletianus császár maximált árat  szabott ki a külföldről beérkező textilekre.
    
A helyi gyártók újításokkal reagáltak a tetemes pénzösszegeket felemésztő "importra". A mannheimi szakemberek olyan rég elfeledett gyártási technológiákra bukkantak, amelyek során például a Kínából érkezett egzotikus termékek minőségét idéző csalánszövetből készítették az anyagokat.
   
Nem kevésbé meglepő, hogy turbánok és egyéb idegen földről származó ruhadarabok is gyakran előfordultak a multikulturális Róma utcáin, ahol még a nadrágba bújt barbárokat is elfogadták. Igazság szerint alig akadt olyan öltözködési stílus, amely negatív reakciót váltott volna ki a polgárokból, leszámítva egyetlen dolgot: a férfiatlan férfit. Az antik világ vezető szépségszakértőjeként is számon tartott Ovidius például óva intette férfitársait a metroszexuális - a divatra, öltözködésre és kozmetikumokra sokat költő, külsejével szüntelenül törődő - típustól, mondván: az igazi férfi szépség a lezser eleganciát eredményező hanyagságban rejlik.

• divat róma

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!