A vágyaim is én vagyok

Nos, amikor elérkezünk oda, ahol a part szakad, akkor eldönthetjük, hogy merre indulunk tovább. Mert a reményvesztettség, és a pillanat, amikor felismerjük, hogy tulajdonképpen mi vagyunk a legerősebb támasz saját magunk számára, az elég erőt tud adni ahhoz, hogy felálljunk. Dönthetünk, hogy megtanulunk esetleg önállóan lenni és nem félni tovább a korábban ismeretlennek hitt dolgoktól, netalántán önmagunktól. Vagy megrekedünk és a kétségbeesés hatalmának behódolunk. A választási lehetőség mindig adott, így most is. Tulajdonképpen minden belőlünk ered és ennek következményeként azt lehet mondani, hogy a vágyaink, az érzéseink és gondolataink, mind egytől egyig kivetülnek. Valahogyan egész egyszerű módon el kell veszítenünk előbb önmagunkat, hogy aztán újra magunkra találjunk. Itt értettem meg én is azt, hogy bizony valóban így van, csak fel kell ismerni önmagunkat, és a bennünk zajló folyamatokat. Megbarátkozni azzal, hogy akár egyedül is mehet. Megszeretni azt a valakit, akik valójában mi vagyunk, és elfogadni anélkül, hogy várnánk a külvilág pozitív visszajelzéseit.

Fel kell ismerni önmagunkat, és a bennünk zajló folyamatokat.

Mert az élet több annál, mint egy monoton, lassan szűnő folyamat. Folyton csak vágyódunk érzések és személyek iránt, de egészen addig, amíg meg nem értjük a dinamikáját annak, hogy a szeretet saját magunkkal kezdődik, addig minden más háttérbe fog szorulni. Addig csak ugyanazokat az élethelyzeteket dobják majd elénk, és mi pedig csak fejünket fogva kezdünk újra az aggodalom és a reményvesztettség talajára lépni. Pedig a kulcsot már jóval korábban a kezünkbe adták. Kérdés csupán csak az, hogy bele merünk-e vágni?

• érzések gondolatok lélekhangok vágyak vonzás

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak.