Hogy lehet valaki úgy koronázatlan király, hogy egy fellépés sincs a háta mögött? Íme, Baba Aziz

Ez az album nem akar senkinek és semminek megfelelni, s pont ezért lesz már túlontúl önazonos, közvetlen és szokatlan. Aziz a legfrissebb Telex interjújában kifejti, hogy szerinte a R.I.P hoz magával egy melankolikus és depresszív hangulatot, de ezen felül ő a magánéletében, a zenén kívül jelenleg kiegyensúlyozott és boldog, sokkal jobban van önmagával is például, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Erről pedig rögvest az jut eszembe, hogy mennyire szomorú, hogy ez a kérdés egyáltalán feljön, hogy késztetést érzünk arra, hogy megkérdezzük: „akkor te most nem találod önmagadat, nem találod a helyedet és ezért lettek a számaid ennyire letargikusak?” Rendben, itt maga Aziz ment elébe az egésznek és ő vallotta be a saját érzéseit a saját albumáról, de általában véve magukat az embereket sem kell félteni, ha ilyen és hasonló kérdésekkel kell előrukkolni: mindent a másikról, semmit sem önmagunkról. Ez az (magyar) emberek többségének a mottója is lehetne lassan.

Őszinte, nyílt, személyes. Mint egy napló, amit bármelyik oldalnál is nyitsz ki, akkor is a sajátodnak érzel. A R.I.P-en van minden, ami túlmutat azon, hogy elvileg Árzsáng ezzel búcsúzik el a Baba Aziz vonaltól, bár olybá’ tűnik - és lehet, hogy csak a számomra -, de olyan, mintha a vég valójában kezdet lenne. Mintha most kezdődne el majd valami, amit még senki sem lát. A Faszért Freestyle Intro néven futó első szám váratlanul egy olyan fontos szöveg lett, hogy megengedte egy olyan személynek a sírást, aki addig a pillanatig nem tudott sírni, de még könnyezni sem. Úgy mondja cenzúrázatlanul bele a képedbe a valóságot, a kérdőjeleidet, a belső kattanásaidat, a démonjaidat és az angyalaidat, a társadalom problémáit, hogy csak lesel. Hogy mégis miért nem vagyunk büszkék saját magunkra? Miért nem bocsátunk meg a családtagunknak? Vajon miért van az, amitől a csodát várjuk, aminek tökéletesnek kéne lennie és biztonságosnak, az általában legtöbbször valamilyen szinten szintén hajlamos a toxikusságra? És most a szerelemről beszélünk. Vajon hogyan lehetséges az, hogy saját magunktól olyat várunk el, amit mástól nem? Vajon miért félünk a gyengeségtől, és miért csak akkor vagyunk hajlamosak bátornak érezni magunkat, amikor valaki a szemünkbe mondja, hogy igen, bátrak vagyunk és különlegesek? Miért függünk ennyire akár tudat alatt mások elfogadásától, elvárásaitól, bókjaitól, szeretetétől, bizalmától? Magunktól miért nem tudjuk elhinni, hogy minden rendben van velünk? Vagy legalábbis miért nehezebb elhinni saját magunknak, mindenféle külső megerősítés és ráhatás nélkül, hogy jók vagyunk?

Transzgenerációs traumák mellett sima, múltbeli traumákról is megnyilvánul Aziz ezen az első nagyalbumon potom majdnem 6 év „rákészülés” után, hiszen nem folyamatosan csak ezekre az elkészült zenékre koncentrált ezekben az években, hanem hébe-hóba csinálta, ami véletlenül pont ennyi évig tartott. Nem feszült rá, nem volt semmi görcsösség... Állítólag. Apróbetűs résznél megjelenik ez is: mintha állna középen, és nem lenne igazából semmi, de semmi vesztenivalója. A „Keselyűk” című számban pedig arról beszél, hogy miért lesz zenész az, aki utálja a másikat? Hogy nem titok ki a keselyű, aki csak kihasználja a másikat, és lássuk be, láttunk már olyan személyeket, akikre tényleg rá volt írva, hogy a hatalom, a népszerűség, a pénz után mennek és nem nagyon számít nekik az érzelem vagy a közös emlékek, illetve csak addig, amíg jó színben tünteti fel őket a másik. Amíg ők vannak előtérben, amíg vele foglalkoznak.

A Keselyűk után jön az A.C.A.B, mint egy monológ a rendőrökről. Felvázolja milyenek, a folyamatot, és belekérdez olyanba, hogy hányszor segítettek útbaigazítani, hányszor védtek meg minket az ország őrei? „A rendőrség nem érted van, a rendőrök a rendet védik, annak a rendjét, aki éppen hatalmon van. Ők a kormány személyes hadserege. Szóval, ha valami bajod van a rendszerrel, akkor a rendőri erőkkel állsz szemben. (...) Amíg egy korrupt rendszer szolgái, addig ellenük kell lennem. Ahogy egy jó, rendes, segítőkész nácinak is ellene kell lennem.” Talán ez az utolsó sor, ez a végső hasonlat a legerősebb. Nácihoz hasonlítani a rendőrséget: lehet bármilyen kedves valaki, a kedvesség nem minden, ha közben olyan mellett állnak ki, ami emberek tömegével áll szemben, ami embereket gyilkol. S talán azért is erős, mert egyből, automatikusan párhuzamba állítod a hétköznapi élettel: nem minden, amit látsz, amit tapasztalsz, ami körbevesz. Mutatni mindenki tud mindent, de vajon ki az, aki a valóságot éli? Aki nem köpi szembe magát csak azért, hogy legyen munkája, hogy legyen családja, hogy legyenek emberek körülötte? Miért áldozzuk fel könnyebben önmagunk mentális egészségét másokért cserébe? Miért fontosabb mások lelke, élete, egészsége saját magunknál? Mert így vagy úgy, de van, amikor látszólag fontosabb. Amikor igent mondunk mások miatt arra, amire valójában nemet mondanánk. S bár a rendőrökről szól az A.C.A.B szám, de összefolyik a többi szöveggel és így olybá’ tűnik, mint egy klasszikus film az életről.

Személyes gondolatok mellett társadalomkritika is van, viszont minden egyes leírt szó, mondat saját vélemény és ez az, amitől fontos üzenettel lesz teli ez az album. Amitől jelentősége van és újítása. Egy nagyon fontos hasonlóság van a régebbi és a mostani generációk között: úgy szeretnék érezni a fontosságukat, hogy közben megkapják a szabadságukat. Úgy ott lenni az életben, hogy mellettük vannak, de távol is. Rávezetni a helyes útra őket, és nem kalickába zárni, a kulcsot is eldobva.

A R.I.P körbeér: a kezdő Faszért Freestyle Intro párba áll és válaszol az utolsó számmal, a Sötét felhők Outroval. Mint amikor egy rossz szakaszban vagyunk, egy vitatkozás vagy összeveszés után, egy csalódás miatt a padlón vagy két döntés között állunk és nem tudjuk hirtelen, hogy merre tovább és elkezdjük elemezgetni a helyzeteket, magunkat, elkezdjük mondani a hibáinkat, elkezdjük felsorolni, hogy miért is nem vagyunk jók, jobbak másoknál, aztán még a sajnálat is közbeszól, hogy igazából miért utálnak minket, mikor nem tettünk semmit sem? Majd jön az újra lévő megfelelés, öngyűlölet, öncáfolások, zavargások, majd a béke, jobb esetben. Minden negatívat a gyász folyamata zárja le. Minden lezárást szükség van elgyászolni, akármiről is legyen szó, mert pont ott kezdődik a baj, ha nem engedjük meg magunknak az érzelmeket, a gyengeséget, a kiabálásokat, a sírást. Ott kezdődik a baj, amikor legyintünk a feldolgozásra, mert elhisszük, hogy semmit sem kell tennünk a kiegyensúlyozott élethez, elég ha csak nem foglalkozunk a múlttal.

Mikor tanulunk meg figyelni magunkra mások helyett, illetve inkább mellett?

„Túl sokszor voltam, aki az életet már feladta

Túl sokszor voltam gyenge, aki nem tudja mit akar,

Mondd meg, hogy hogyan bocsátom meg ezt saját magamnak

Hogy ebben a kibaszott életben mindent elbasztam,

Mindent elbasztam, mindent elbasztam

Aki meg jó volt hozzám, azt elhagytam

Elfáradtam, már nem hiszek

Nem bízom én már senkiben

Csak a rosszat látom szemeikben

Nem tudom, hogy miért gyűlölnek engem ennyien, (...)”

(Baba Aziz: Sötét felhők)