Mozaikcsalád – 'A mostoha'

Bár az egyedülálló anyaként töltött évek alatt sok mindent megtanultam, megfogadtam, és bölcsebb lettem, ha döntésekről van szó, de vannak azok a helyzetek, amire az ember nem tud felkészülni. Az életünk során sok olyan szerep van, amiben kipróbáljuk magunkat: Nő, feleség, barát, társ, anya. Egyik szerep sem könnyű, de mindegyikben van valami csodálatos.

Édesanya vagyok! Számtalan fogadalommal és gyermeknevelési elvekkel a hátam mögött. Gondoskodtam valakiről, már a fogantatása pillanatától kezdve. Keltem éjszaka, sírtam a kimerültségtől ott, ahol senki nem látott. Izgultam az óvodai beszoktatáskor, és a büszkeség könnyeit törölgetve tapsoltam a gyermekem első anyák napi műsorán. Rontottam el számtalan tankönyv befedését, (emlékezzünk az összes kukában landolt öntapadós borítóra) és harcoltam megannyi „Nem akarok házi feladatot csinálni” kijelentéssel. Egyedül vállaltam felelősséget egy kis lélek minden lépéséért, akinek köszönhetően - immár 9 éve - édesanya vagyok, ízig - vérig, annak minden csodás és idegösszeomlás közeli velejárójával.

Majd.. egyszer volt – hol nem volt : egy magányos szombat estén belépett valaki a mi kis szimbiózisunkba, akivel lassan, de annál biztosabban elkezdtünk egy családként funkcionálni. Hozta Ő is a maga kis csomagját, ami neki sem volt könnyű, de valahogy ketten- együtt- minden könnyebbnek tűnt. Még a legnehezebb napok is, mert – igen- voltak és vannak rettentő kemény pillanataink. A hozott kis csomagjaink részei a gyermekeink is.

A csapat elosztása: 2:1 az Ő javára. Így, ennek köszönhetően: Manapság az édesanya szerep mellett gyakorlom a „mostoha” szerepet is.

Mozaikcsalád – 'A mostoha' - - - mostohaanya, mozaikcsalád,

Mostoha .. Milyen csúnya szó is ez. Nekem sosem volt mostoha anyukám vagy apukám, ilyesmit csak a mesékből hallottam gyerekként, amik – mind tudjuk – nem épp a legjobb tulajdonságokkal ruházzák fel a mostohákat. És most, én kerültem ebbe a szerepbe. Az már csak hab a tortán, hogy én, aki mindig is lányos anyukának gondoltam magam, a kisfiam mellett a párom csomagjából is két „bónusz” fiút kaptam, arra az esetre, ha esetleg nem lennék kellően tisztában a focimeccsek szabályaival.

Így élünk tehát mi, néha 5-en, néha 3-an, de az erőviszonyok minden esetben a pasik oldalára billennek.

De milyen is két „kis kamasz” mostohájának lenni? Mit tanultam általuk?

Nem fogok hazudni, baromi nehéz feladat ez. Talán pont annyira nehéz, mint mozaik családban élni. (erről korábban már írtam..) Egyfolytában lavírozom a : - mit szabad és mit nem – és a – beleszólhatok –e – kérdések között. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt, hogy hogyan szerethetném őket úgy, ami még az én feladatom, de ne is legyen kevesebb, mint amennyit az én gyermekemnek adnék. Mert igen, bizonyos idő elteltével már pontosan ugyan annyira fontos az ő érzelemviláguk, mint a saját kisfiamé. Nekik is szeretném átadni mindazt a szeretet, odaadást, figyelmet, törődést, ami anyaként bennem van. Mostohától függetlenül. Mert tulajdonképpen: nem vagyok mostoha. Legalábbis nem az a mesebeli.

Egy édesanya vagyok, aki olyan gyermekek mindennapjaiból is kiveszi a részét, akiknek nem én adtam életet. Eközben viszont nem szabad elfelejtenem, hogy nekik van saját anyukájuk – saját szeretetnyelvvel- . És lehet, hogy nem voltam ott az életük első pár évében, de az biztos, hogy jelenleg feladatom, hogy a legjobb tudásom szerint legyek a pót-anyukájuk azokon a napokon, amelyeket velünk töltenek. Amikor itthon vannak, velünk. És igen, néha nap megkapom, hogy „- mi nem vagyunk egy család”, na meg persze bele futunk olyan szituációkba, hogy ki – kinek a gyereke. Ezek azok a pillanatok, amelyekben személy szerint nekem nagyon nehéz félre tennem azt, hogy ezek a mondatok mennyire fájnak, hisz tulajdonképpen ugyan annyi energiát fektetek bele a velük töltött időbe, mint azokba, amikor a saját kisfiammal vagyok. De hiszem, és tudom, hogy napról napra egyre könnyebb és könnyebb. Mert velük együtt tanulom, hogyan is kell ezt csinálni. Mert az ő segítségükkel nem mostoha vagyok, hanem egy baromi jó fej pót-anya, akivel lehet poénkodni, beszélgetni. Aki megsüti a kedvenc sütijüket, és aki nem kiabál, ha kiborítják a tejet a vacsora asztalnál. Aki kevésbé szigorú, mint apa, és aki képes leállni táncolni velük a bevásárló központ közepén. Aki bár néha nagyon elfárad, mert hirtelen három gyereke lett, de akkor is előre sorolja a fiúk igényeit. Ugyan focimeccset nem nézek, de tökéletesen élvezem azt a 90 percet a fürdőkádban, amikor ők a tévé előtt szurkolnak.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!