Negyvenöt vagyok és nincs mitől félnem, ha újra akarom kezdeni
Emlékszem néhány hónappal ezelőtt láttam egy filmet, amiben a főszereplőnő a 40. születésnapján kétségbeesetten panaszkodott a barátainak, hogy az életének annyi, hogy ez már az a kor, ahol nagyjából le is lehet húzni a rolót, hiszen a negyven az már öreg. Ott már nincs sok jóra kilátás.
Két nappal ezelőtt volt a 45. születésnapom. Ha úgy gondolkodnék, ahogyan a filmbeli hősnő, akkor vajon 1-10-ig terjedő skálán mennyire kellene most rosszul éreznem magam? Szerencsére nem így nézem az életet. Persze nem voltam mindig ennyire nyitott gondolkodású, de végtére is negyvenöt évbe azért bőven fér tapasztalat, és elmondhatom, hogy nem, nem volt igaza a főszereplőnek, nem áll meg a világ akkor sem, ha már nem olyan feszes a fenekem, mint 30 éves koromban.
Túl vagyok egy váláson, és jó néhány kapcsolaton, amikről hosszasan tudnék mesélni. Voltak mélyrepülések, csalódások. Volt idő, amikor kétségbeesett és talán kicsit megkeseredett voltam, de volt olyan idő is, amikor mertem két kanállal enni az élet adta örömöket is. Most viszont azt hiszem életem legjobb időszakát élem, és nem sírom vissza a fiatalabb éveimet, mert akkoriban közel sem voltam ennyire tudatában önmagamnak. Annyira sokan akarják leírni a középkorú nőket. Pusztán azért, mert már nem vagyunk tökéletesen feszesek, mert ott vannak a ráncok az arcunkon, esetleg már vannak gyerekeink, ez azt jelentené, hogy már a kutyának sem kellünk? A világ kidob minket magából? Pedig egy életközepén járó nő még igenis képes bármire az életben. Szó szerint bármire, mindenfajta segítség nélkül. Nem sírom vissza a fiatalságomat, mert akkoriban kicsit sem értettem, hogy valójában mire is van szükségem ahhoz, hogy boldog életet éljek.
Jelenleg egy olasz kisvárosban vagyok, mert ez volt az én születésnapi ajándékom, saját magamnak. Egy egy hónapos utazás Olaszországon belül.
Hiszitek vagy sem az a belső béke, ami bennem van, kitölt mindent, amit korábban kerestem. És az élet kegyesen visszamosolyog rám. Csinosnak, egészségesnek és bátornak érzem magam. Olyan izgalmas felfedezni önmagam ezen részét is, és azt hiszem erre sosem lettem volna képes korábbi éveimben. Most van időm és energiám is arra, hogy megismerjem és megmutassam azt, ki is vagyok én valójában.
Innen nézve csak azt tudom mondani, hogy nincs értelme félni az idő múlásától. Egyrészt, mert úgyis bekövetkezik, másrészt, mert soha nincs olyan, hogy túl késő újrakezdeni. Hogy túl késő felállni a legmélyéről és megfordítani az életet. Én is éppen most ezt teszem....
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez