A lila

A hétköznapi lilából a színelméletben ibolya lesz, a családjában beletartoznak a különféle rózsaszínek, ciklámenek, pinkek, bíborok is. E rokonságának a kék és a piros színek keveredése az alapja. Az érzéki lila következik.

Már az ókori rómaiak is büszkélkedhetek egy bíbor árnyalattal, amelyet a földközi- tengeri Türoszban a kürtcsigák héjából vontak ki. A bíbor a gazdagság és a császári hatalom jelképévé vált akkoriban. Később, a középkorban porított bíbortetűből készítették a kármint, amivel különleges, ám meglehetősen romlékony bíbor lazúrhoz jutottak. Amikor új, élénk színeket kísérleteztek ki a festékiparban, sok festő palettája ragyogóbbá vált.

Az első és legnevezetesebb ezek közül a szintetikus festékek közül a kőszénkátrányból párolt „Perkin-lila” volt, amelyet 1856-ban fedezett fel egy angol vegyész. Johannes Itten, a neves művészetpedagógus szerint az emberek jelentős részének nincs differenciált megkülönböztető képessége az ibolyaszín sötétségi fokozatai számára. A sárga- a tudás- ellenpólusaként az ibolya a tudatalatti, a titok színe, s a jámborságé: elsötétült vagy megtört állapotban pedig a komor babonaságé. Sötétség, halál és magasztosság az ibolyaszínben, magány és odaadás a kékes ibolyában, mennyei szeretet és szellemi uralom a vöröses ibolyában. Feszültsége pedig a piros és a kék keveredéséből fakad, hiszen benn találkozik a tűz égető forrósága a jéghideg ősi ellenséggel, a vízzel. Ezért a mágia, a varázslat színe is. A rajzfilmek varázslóinak köpönyege nem véletlenül ilyen színű.

A lila a kereszténységben is hamar fontos szerephez jutott, jelezve az e színt viselők kapcsolatát a földi és az égi világgal is. Egy árnyalatát a mai napig püspöklilának nevezzük, de a bíboros szó is erre utal. Galenus római orvos a kolerikus temperamentumhoz a piros színt sorolta, a melankolikushoz pedig a kéket. A két karakter keveredése ibolyát hoz létre, ami hol az egyik, hol a másik szín irányába tolódik el. Az ibolya vérmérséklet vággyal és ábránddal teli, melankolikus, lemondásból áll. A gyámoltalanság, az elhagyatottság, a múlandóság és a magányosság szimbóluma. Az ibolya nyugtalan szín. A kékes ibolya egy „felmelegített” kék, amely elvesztette a hidegségét. Minél jobban hajlik a vöröshöz, annál erősebb és hatalmasabb. Nagy felületre a bíbor nem ajánlatos, lehangolóan, kedvetlenítően, nyomasztóan hat. Méltóságteljes, merev szín. Szobaszínként csökkenti az életkedvet, életuntsághoz vezet.

Az ibolya távolító hatású, öregszín. Pasztellárnyalatai a térhatást megnövelik, a szem számára ezáltal kellemes, megnyugtató. A tapasztalatok szerint az újszülött csecsemők részére a rózsaszín környezet a legmegfelelőbb. A hangyák lila üveg alatt megnyugszanak, lassan mászkálnak vagy álldogálnak. A sertések az ibolyaszínű fényben kiválóan gyarapodnak és sokkal több zsír rakódik le bennük. Ibolyaszín hatására a lovak olyan nyugodtak lesznek, hogy lepihennek. A legyek kerülik az ibolyát, a rózsaszínt viszont kedvelik. Az állatvilágban kevés a rózsaszínű állat, mivel nem olvad bele a természet színeibe, nem rejtőszín. Némely állatfaj újszülöttjein kívül csak a malacok és a flamingók rózsaszínűek, s persze a rózsaszín párduc, amely 1964-ben hódította meg a világot. A pszichológia vizsgálatok szerint, akinek a rózsaszín- ez a nőies, gyengéd szín- a kedvence, az együttérző, gyengéd, szeretetteljes ember, ereje a szívében rejlik. Szelíd, túl sokat ad azoknak is, akik nem érdemlik meg a jóságát. Az emberismeret sajnos nem erőssége. Mégis sokszor látja rózsaszínnek a világot, ugyanis romantikus alkat. Sokszor illúzióba menekül az élet nehézségei elől, ám egyébként is hajlamos csak a pozitívumokat figyelembe venni. A józanság és a realitás számára csaknem ismeretlen fogalmak. A lila szeretete ezzel szemben vidám, fantáziadús egyéniségre utal, aki a különlegességet keresi. Ösztönös, és kissé misztikus típus. A hite mindig átsegíti a problémákon. Elmélkedő alkat, megérzései figyelemre méltóak. Képes segítséget adni barátainak, hogy azok megtalálják a saját útjukat, de megérzései miatt nehezen tud másokban fenntartás nélkül hinni. A lila ideális tisztító és felettébb inspiráló hatású, főként a művészek számára. Wagner például lila kárpittal és tárgyakkal vette körül magát komponálás közben.

Leonardo da Vinci szerint a meditációs erő tízszeresre növelhető lila környezetben. Ugyanis a lila túlsúlyban a központi idegrendszert befolyásolja, hatása kikapcsoló, hipnotikus. Schliephacke a lila színt úgy jellemezte, mint a színek „morfiumát’, ezért neurotikusoknál az elővigyázatosság ajánlott. Gyógyítólag hat az idegekre, az elme állapotára, az epilepsziára és az álmatlanságra. A lila színerő a vörös káposztában, a vöröshagymában található meg. A rózsaszín a vadrózsának a színe. A rózsa a Vénusz virága, már az antik Rómában is tartottak rózsaünnepeket.

Az angol nyelvben a pink szónak több jelentése van. Szegfűt is érthetünk alatta, de rókavadászruhát, vagy az egészséges arc színét is. Sőt így fejezik ki azt is, ha valaki nem elvakult szocialista, csak vonzódik az eszméhez. S hogy hazánkban az utca emberének mi jut eszébe a rózsaszínről? Íme: nőies, habos, komolytalan, természetellenes, puhány, dekadens, felszínes, fiatalos, üde, lányos, kényeskedő, csicsás, édeskés, kispolgári, tömegkultúra, Pepsi érzés, erotika, Barbie, giccs. Réz András filmesztéta szerint ez azért lehetséges, mert a rózsaszín szép, megfellebbezhetetlen, ugyanakkor művi, csinált, kitalált. Mivel a rózsaszín nőies, gyengéd szín, a lánycsecsemőket és a kislányokat öltöztetik ilyen színű ruhákba. A fiúkat, a férfiak az egész színcsaládból a pasztell árnyalatokat viselik leginkább, méghozzá ingszín formájában. A nők azonban felnőttként is bátran hordhatják a rózsaszíneket, ciklámeneket, lilákat, az árnyalatok azonban lényegesek. Vezető beosztásban tilos rózsaszínt viselni. Lilát ne vegyünk magunkra, ha lehangoltak vagyunk, mert méginkább azzá tesz bennünket, s akkor se öltözzünk ebbe a színbe, ha nem kilógni, hanem beilleszkedni szeretnénk. A világos bőrtípusú, vöröses- szőkés- barnás hajú nők számára előnyös a kékeslila, a mély lila és az ibolyaszín. A szintén világos bőrű, de őszes- vagy hamvasszőke, „seszínű” hajú, hideg, lágy összhatású nők részére ajánlható a levendula, az orgonalila, a szederszín, az orchidea, a sötét rózsaszín, az ametiszt, a jeges rózsaszín és a fáradtrózsaszín.

A kreolbőrű, gyakran szeplős arcú, aranyszőke, vörös vagy barna hajú, meleg összhatású hölgyeknek jól mutat az ibolya, a sötétlila, a padlizsán és a mély kékeslila. A porcelánfehér vagy hideg bézs arcbőrű, ősz „mákos” vagy sötét hajú, hideg tiszta, ellentétes összhatású nőkhöz pedig a viola, a fukszia, a ciklámen, a bíbor, a meleg élénk rózsaszín, a püspöklila, az élénk kékeslila, a pasztellrózsaszín és a sötétlila illik. Mindezekből kiderül, hogy a hideg színtípusú hölgyek bőven válogathatunk a színcsalád különféle árnyalataiból, míg a meleg színtípusú nők számára nincs olyan sok lehetőség. A legfájóbb az ő számukra talán az lehet, hogy le kell mondaniuk a rózsaszínes, pinkes, ciklámenes, lilás rúzsokról, arcfestékekről is. Ezt azonban nem szabad sajnálni, mert színpatikus ruhatárával nem állnak összhangban ezek a színek, helyettük inkább a barnás, vöröses, narancsos tónusokat illenek hozzájuk.

Végezetül térjünk vissza ismét a lilához, és játsszunk! Engedjük el magunkat és ne szabjunk határt fantáziánknak, amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon milyen típusú is volt Szinyei Merse Pál Lila ruhás nő alakja. Lebbentsük fel a fátylat róla!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!