2. Varga Maja írásai



Szerelemből nem gyilkolunk – a családon belüli erőszakot ne akarjuk romantikus szálra felfűzni

Egy mostani hír szerint, Dunakeszin egy férfi megölte a feleségét, az anyósát, a gyermekét, és aztán saját magával is végzett. A hír alatti kommentek között van olyan, aki azzal próbálja elbagatizálni a helyzetet, hogy az anyósa és a felesége még talán, de hogy a gyerekét is? Az ilyen helyzetekben, ha nem tudod szépen és értelmesen és világosan leírni a gondolataidat, akkor inkább ne írd le, mert nem helyénvaló. A hír alatti kommentek többségének fel sem merül a családon belüli erőszak. Fel sem merül, hogy vajon mi lehetett az előzménye, hogy vajon évekig tarthatott ez a bántalmazott kapcsolat. Fel sem merül a kommentek többségében, hogy mióta és mit szenvedhetett a feleség és/vagy a gyerek.

olvass tovább

Volt már részed olyan kapcsolatban, ahol egyikőtök elvárása nagyobb volt, mint maga a szerelem?

Egy beszélgetés folyamán jöttem rá, hogy mennyire idegenérzés direktmódon beszélgetni a párkapcsolatról, mármint ez alatt azt értve, hogy amikor az egyik fél sokkal direktebb és szántszándékosabb módon törekszik a saját fejében kialakult tökéletes párkapcsolat felépítésére anélkül, hogy valójában érdeklődne és megismerné a másik személyiségét és gondolatát és életét. Konkrét példának legyen a társkeresőapplikáció.

olvass tovább

Tök mindegy milyen, csak kapcsolat legyen? 

Néha az az érzésem, hogy a társadalom többségének nem számít, hogy milyen kapcsolatban van benne, csak az a lényeg, hogy kapcsolatban legyen, mert a szingliség érthetetlen és fura. Mintha akkor válnánk létjogosult személlyé, vagy onnantól kezdve kerülnénk rá a létező személyek térképére, miután kapcsolatba kerültünk x-szel, és akkor válik biztosra a helyünk ezen a térképen, amint megházasodunk és gyerekünk lesz. Mintha egy párkapcsolati viszony kéne ahhoz, hogy a személyes létezésünk valódi legyen. Mintha azzal tudnánk csak bebizonyítani az értékességünket, ha családot alapítunk.

olvass tovább

Önmagunk boldogsága, önmagunk elfogadása nem múlhat azon, hogy mások mit gondolnak rólunk

Tolsztojtól olvasom a „Háború és Béke” második kötetét, amiben szintén megtalálható ez a téma. Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy megítéljük a másik embert? Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy eldöntsük, hogy ami nekünk rossz, az a másik embernek is ugyanolyan rossz? Mi jogosít fel arra minket, hogy másokról ítéletet mondjunk? A hatalmunk, az anyagi helyzetünk, vagy az, hogy férfinak születtünk-e?

olvass tovább

Volt már, hogy azt gondoltad: minek fogadjam el, ha ő sem fogad el engem?

Az elfogadástól te nem leszel kevesebb, és nem leszel gyengébb. Az elfogadás nem önmagad hátránya, nem zuhan az értéked attól, mert elfogadóbban állsz a többi ember-, és maga a világ felé. Nem kéne, hogy másképpen nézzenek rád, mert nem ítélkezéssel fordulsz a másik felé, hanem őszinte kíváncsisággal, hogy mégis kicsoda és micsoda az illető.

olvass tovább

Mióta furcsa az, ha az utcán valaki egyedül van, de mosolyog? Szégyen a boldogság?

Vajon mióta tart a sztereotípia, hogy a magyar emberek búskomorak, és hogy a metrón is csupa fáradt, meggyötört, mosolytalan személyiségeket látunk? Vajon mikor kezdtük el gyanútlanul méregetni egymást? Mitől is tartunk valójában? Hogy a másik fél belénk lát, és rájön, hogy mindaz, amit kialakítottunk magunkról, az csupán álca a túléléshez? A mindennapok túléléséhez. De valójában mióta is van az a felfogásunk, hogy csak túl kell élni a napokat?

olvass tovább

'Hagyni kell, hogy az ember saját maga fedezze fel az életet és a szerelmet.' – interjú Hilde Ostby-val, a „Titokzatos Memória” szerzőpárosának egyik tagjával

Hilde Ostby 1975-ben született, Norvégiában, és jelenleg is ott él a családjával. Író és újságíró. A közös interjúnk pont tavaly év vége felé, a COVID elején próbált létrejönni – így a COVID közbeszólásával, és azzal, hogy Hilde éppen az aktuális könyvét írta, majd fejezte be, amit előreláthatólag most októberben fognak piacra dobni, nagyban megnehezítette eme interjú létrejöttét, de végül szerencsére létrejött. De hogyan fogunk erre az időszakra emlékezni? Mi a „Titokzatos Memória” valójában? És hányféle depresszió létezhet?

olvass tovább

A smink idegenné tesz a többi ember előtt, és van, hogy önmagad előtt is

Hányszor vagyunk olyan állapotban, hogy csak magunkra kapunk egy egyszerű farmert meg egy pólót és/vagy pulóvert egy tornacipővel, és uzsgyi, már el is indulunk. Amikor talán a legjobb barátunk egy nagy adag kávé. Amikor nem azzal törődünk, hogy mennyire vagyunk kiöltözve a világnak, és mennyire felelünk meg a környezetünknek. Amikor valójában senki másnak nem akarunk megfelelni, vagyis a legjobban csak saját magunknak.

olvass tovább

Egy életet le lehet úgy élni, hogy lefekszünk valakivel, de a kapcsolat felszínes marad?

Javier Marías: Berta Isla című könyvéjében volt ez a kérdés, nekem pedig egyből rengeteg gondolat jutott eszembe a mai társadalomról és az emberi kapcsolatokról egyaránt. Vajon mit jelent az a szó, hogy „felszínes?” Nincs eleje, se közepe, se vége, csak valami ürügy a levegővételre. A felszín az az előszobája az ürességnek: annak az érzésnek, amikor senkik vagyunk még saját magunk szemében is, de még az sem érdekel minket.

olvass tovább

Egy férfi csak akkor beszél önmagáról, amikor ő akar

Amikor egy nő bevallja, hogy gyenge, ott valami elindul. Ott hirtelen megjelenik az a sok csalódás és fájdalom, és erő is, amik az évek folyamán felgyülemlettek benne. Mert mindenkiben létrejönnek rossz periódusok, ezt senki nem tudja kikerülni: amikor legszívesebben mindenhol zokognál, és talán meg is teszed.

olvass tovább