A Z-generáció királynője az idei Sziget-en egy lemeztelenített intenzív interakciót hozott létre a közönségével

Az a kósza pletyka, ami így vagy úgy, de a köztudatban terjedt, hogy a Sziget idén Billie Eilishra tett fel mindent, tőle várta a nagy durranást, látszólag igaznak tűnik. S bár tényleg több ezren voltak a fiatal lány koncertjén, egy kicsit az jutott eszembe, amit az emberek és a sajtó Rihannával csinált: felrótták neki a késést, s az utána lévő playbacket, a szerintük semmiféle produkciót, amivel “megtisztelt” minket.

Ha őt kikezdték a playbackelése miatt, akkor vajon Billie-ről milyen lesz a visszhang? Mert nem igazán volt 100 százalék élőhang: a koncert (eleje) kimondottan playback-szagú volt, viszont tudjátok mi a különbség? Attól függetlenül, hogy Rihanna az Rihanna és a szívem egyik csücske, már azzal is, amit és ahogyan képvisel, Billie Eilish az a személy, akinek a lelke ott van minden másodpercben a felmosott és felmosatlan padlón kiterítve, aki rád mosolyog és meg fogja a kezed, mikor belül össze van törve. Az a személy, aki nem fogja megjátszani magát, aki nem fog úgy csinálni, mintha minden tökéletes lenne, mintha nem lenne playback, mintha nem lenne olykor 1-2 hamisnak hangzó hang, nem, hanem felvállalja az összes tettét.

Ő az a személy, aki nem fog engedni lezuhanni téged, talán mert túlságosan ismeri azt az érzést, hogy milyen, amikor egyedül úszol a mélyben, illetve hogy nem olyan egyszerű a minden fejben dől el tanácsoknak megfelelni. A koncert kezdése minden bizonnyal megadta az alapritmust az estének és adott egy pacsit a fokozott hangulatnak: olyan hasonlattal tudnék élni, mintha az elején felfújtak volna egy lufit, felengedték volna a színpad fölé hadd szárnyaljon, majd akármi is - széllökések, szélgép, viharba kerülés -, érte őt a másfél óra alatt, kitartott és épségben megmaradt a koncert végéig ugyanazon a helyen.

Viszont már az első akkordoknál lehetett érezni, hogy ez a koncert más lesz annál, mint amit lehet, hogy megszoktunk: itt nincsenek allűrök, megjátszott pillanatok, hanem nyersesség van, kiszolgáltatottság a valódinak, lecsupaszítás és kooperáció a közönséggel, akik egy élő zongora voltak Billie számára: az énekesnő tökéletesen belevonta őket minden egyes dalába, lemeztelenített intenzív interakciót csinált egy zenei performanceból. A negyedik-ötödik számnál beindult, látszólag megtalálta önmagát, vagy legalábbis sikerült visszatalálni a jelenbe, az adott szituációba, a fejébe: hogy ne mással foglalkozzon, hogy ne máson agyaljon, hanem kiélvezze a budapesti koncertet és kihozza belőle a legtöbbet. Hogy adjon az embereknek abból, amit ő tud adni: azt, hogy ne félj az lenni, aki ténylegesen vagy, hiszen nézd, én is félek, mégis létezem.

Az, amíg felvállalod önmagad egy adott helyzetben, amíg rájössz, hogy simán lehetsz az aki, és nem fognak azért kiutálni téged vagy legalábbis amíg egyensúlyba helyezed magadban az egészet, addig a való életben is el kell telnie egy kis időnek - arról nem is beszélve, hogy örökre sosem tűnik el a szorongás, a megfelelési kényszer, a félelem, csupán jobb esetben, idővel megtanulod kezelni mindezeket.

Egy koncerten ennek a lélekváltozásnak, énkontrollnak hipergyorsnak kell lennie ahhoz, hogy az aktuális zenész ne omoljon össze pont a színpadon, hogy ne szorongjon mit miért tesz vagy épp nem tesz, hanem egyszerűen csak tegye meg és kész.

Hogy elérje az önazonosság állapotát és elkezdje élvezni a produkciót. Ahol a legjobban biztonságban találhatta magát Billie, az szerintünk látszólag akkor lehetett, amikor a bátyjával Finneas O’Connellel énekelte el egy letisztult dalt. A bizalom a testvére felé, az a szeretet, ami megingathatatlan, Finneas lassú és megfontolt kísérete gitáron, ami aztán gyönyörűen épült fel és építette fel Billie énekét is, jó kis választás volt a koncert közepére rakni.

Billie 2015-ben vált ismertté úgy, mint egy hirtelen a semmiből felragyogó aranycsillag - annak ellenére, hogy az egész családja a színész-, illetve zenevilág aktív résztvevője -, és azóta is folyamatosan a köztudatban szerepel a neve, koncertekről koncertekre jár, turnéról turnéra, így nem igazán lehet azt mondani, hogy nem szokott még hozzá a rivaldafényhez, az emberek érdeklődéséhez, a sikoltozó rajongókhoz, mégis tapintható az alázat, a hétköznapiság, a benne lévő hálaadás. Érezhető az egész jelenlétében az, hogy ő is csak emberből van és nem is szeretne másmilyennek látszani annál, mint aki: ugyanúgy vannak jó és kevésbé jó napjai, ugyanúgy vannak gyengeségei, hibái, félelmei, csalódásai, démonai és szorongásai, vagy olyan döntései, amiket nem képes oly könnyedén meghozni. Ő az a személy, aki elég hamar rájött a mentális egészség fontosságára, aki nyíltan beszélt a depressziójáról, de még az öngyilkossági kísérletéről is. Dalain és nyilatkozatain keresztül is teljes mellszélességgel ott van az emberek mellett: a Z generáció - talán lehet ezt mondani -, egyik legerősebb s legbátrabb hangja lett. Ez a fajta cenzúrázatlan őszinteség - ami az egész lényéből árad - teszi lehetővé s teljesen természetessé azt a rendkívül nagy szélsőséges hullámvasutat, amit például ezen a másfél órás koncerten is tapasztalhattunk: ahogy megjelent a 21 éves énekesnő a színpadon, a közönség egy emberként ment vele, bármit is csinált. Lehet, hogy volt pillanat, amikor nem értetted, hogy a nagy bulizós katarzisból hogyan kerültél két másodperc múlva letargiába, de amíg felfoghattad volna, már újból felkerültél a hegycsúcsra Billie-ékkel, már újra kitisztult az égbolt.

Bipoláris bepillantás vagy abszolút szabadság?

És vajon a kettő nem lehet egy kicsikét egymás reciproka? A mentális betegséggel megáldott személyiségek - és ezt a megáldott kifejezést teljesen pozitívan írom -, a legérzékenyebbek, a legnyitottabbak a világra: ahogy mellettük azok a személyek is ilyenek, akiket bármiféle abúzus, lelki- illetve testi bántalmazás ér, vagy akik egy hosszabb ideig fogva tartó traumából lépnek ki. A legtisztábbak a legnagyobb porviharban, és a leginstabbillabbak a stabilitásban. Ahogy az önkívületben rejlő önazonos szabadság is jellemző rájuk, hiszen például egy bipoláris zavarral élő egyén olykor nem tudja irányítani, kontrollálni azt, ami éppen történik vele, hogy éppen a legzűrösebb érzelmi vihart éli át vagy épp a legnormálisabbnak tűnő semmi sem történik csendet, így előbb-utóbb kénytelen összebarátkozni saját magával. De ez valójában mindenkinek a legfőbb feladata a Földön. Így párhuzamosan egy hétköznapi, mentális betegséggel nem élő ember is idővel ráébred, hogyha túlságosan kontrollálja az érzelmeit, a cselekedeteit, akkor az előbb-utóbb robban, felemészti és tányérokat csap a földre. Minden embernek a végén meg kell tanulnia kezelnie az érzéseit, a traumáit, a belső démonait: csak van, akinek nehezebb, mert a démon az valójában önmaga.