A férfiszív megszakad – Tényleg jobban fáj a férfiaknak a szakítás?

Statisztika mutatja, a közösségi oldalak rendkívül sok bonyodalmat okoznak a párkapcsolatokban. Valljuk be, Zuckerberg előtt is voltak emberi kapcsolataink. Valóságos fényképalbumunk volt, valódi, szerkesztés nélküli emberi arcokból. És ha véget ért egy kapcsolat, hát véget ért. Hosszabb időbe került törölni az illetőt a szívünkből, mint egy kattintás, de végül sikerült. Az a szerelem akkor köddé vált, elveszett, felszívódott az örökkévalóságban. Ez a fránya közösségi média, pedig kitesz minket mindenféle kísértésnek. Rákeresünk a múltbeli arcra, és a régmúlt szerelem pusztít, mint a hurrikán, és sodor magával az édes-mézes forgószél. Kivirulunk, azt gondoljuk persze tévesen, újra önmagunk vagyunk. Tetszelgünk újra, abban a régen homályos, megrepedt tükörben, reménytelen időutazók leszünk, és magunknak megátalkodott hazudozók. Élesztgetjük a rég elhamvadt tüzet, felbecsülhetetlen érzés évtizedeket ugrani vissza az időben és újra régi önmagunk bőrébe bújni. Óriás elvakultságunkban azt sem vesszük észre, ha a másik már kihátrálna a dologból, ő mintha hamarabb eszmélt volna, és nem kér többé a vintage szerelem bájitalából.

Mi nők is szeretünk nosztalgiázni, pedig régen lejárt az érzés szavatossága, az utak végérvényesen kettéváltak, a személyiség fejlődött vagy torzult, és gyökeresen változott. Mégis visszanézzük a filmet gondolatban ezerszer, milyen volt, amikor szembejött az utcán, és a zsibbadás felülről indult lefelé végül a lábakban landolt, és összefoglalhatjuk a szerelem okozta az összes pszichoszomatikus tünetünket. Hagytuk, hadd emésszen, sorvasszon, éheztessen az édes, eddig soha nem tapasztalt érzés. Szeretjük a lányt, a nőt, akivé általa váltunk, azt gondoljuk, varázsereje van, ő tett minket rajongóvá, odaadóvá, szenvedélyes macskává, vagy bújós kiscicává. Varázskeze volt, formált minket, és varázsszavakat suttogott a múlt félhomályában, ittuk, kortyoltuk a személyiségét, és fájdalmasan éltük meg a kapcsolat végét. Kinek fáj jobban a szakítás? Mégis csak annak, aki maradni akart.

Én minden nő számát kitörlöm. – vallja egy férfiismerősöm – És nemcsak a kontaktlistámról, hanem a közösségi oldalról is. Ami elmúlt, elmúlt. Elfújta a szél. Nem kell, hogy sírva, vigadva nagy boldogtalanságomban részegen felhívjak valakit. A szerelmek csak egy ideig élnek tovább félrecsúszott nyakkendőkben, elvétett szavakban és összetépett levelekben. A múltat nem kell feltárcsázni, háborgatni, exhumálni vagy újraéleszteni. Vannak szerelmek, melyeknek lejár a mandátumuk. Ott és akkor töltötték be szerepüket az életünkben, ennyi volt bennük, ne facsarjuk tovább tehát, és főleg ne adjuk rá a barátság hamis álruháját.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.