A hiány illúziója – miért nem látjuk, amink van?
A legtöbb ember életében újra és újra felbukkan ugyanaz a paradoxon: vágyunk valamire, amiről úgy hisszük, hogy boldoggá tesz, majd amikor megszerezzük, a vágy helyét gyorsan átveszi az elégedetlenség. Olyan, mintha a boldogságunk mindig egy lépéssel előttünk járna – elérhetetlen távolságban.
Vegyük a legegyszerűbb példát.
Vannak, akik arról álmodnak, hogy egyszer majd lesz egy házuk medencével. Elképzelik a nyári estéket, a víz csillogását, a szabadság érzését. Majd amikor mindez megvalósul, kiderül: a medencét alig használják.
A karbantartás nyűg, a víz hideg, az idő kevés. És a vágy tárgya, ami egykor annyira elérhetetlennek tűnt, lassan a megszokás része lesz olyannyira, hogy talán már nem is jelent örömöt.
Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is.
Akik elvesztették egy szerettüket, olyan űrt éreznek, amit semmi sem tölthet be. Eközben sokan, akik nap mint nap együtt élhetnek a szeretteikkel, gyakran csak panaszkodnak rájuk. Az apró bosszúságok, a hétköznapi súrlódások elhomályosítják azt a tényt, hogy valójában a legnagyobb kincset birtokolják: a jelenlétet.
A szerelem és a párkapcsolatok világa sem különbözik ettől.
Aki egyedül van, szinte minden sejtjével vágyik egy társra – a biztonságra, az ölelésre, a közös pillanatokra. Akinek viszont van párja, az sokszor elfelejti értékelni azt, amiért más valaki mindent megadna.
És ott van az étel. Az, ami minden ember alapvető szükséglete.
Aki éhes, egyetlen falat kenyérért is hálát adna. Aki viszont tele a kamrával, sokszor nem az ételt látja, hanem a hibát benne: túl sós, túl fűszeres, nem elég változatos. Pedig a terített asztal is ajándék csak éppen elfelejtjük annak látni.
A tárgyak világában ugyanez ismétlődik.
Akinek nincs autója, órákig képes fantáziálni arról, milyen lenne, ha végre szabadon közlekedhetne. Akinek viszont már ott áll a kocsi a garázsban, az gyakran csak a következő, nagyobb, erősebb, szebb modell után sóvárog. Mintha a birtoklás pillanatában valami mindig kicsúszna a kezünkből.
A valódi kulcs: a hála művészete
A boldogság nem abban rejlik, amit megszerezhetünk, hanem abban, hogy felismerjük: már most is van, amiért hálásak lehetünk. A hála nem puszta udvariasság, hanem tudatos döntés , szokás, amit nap mint nap gyakorolni kell.
Ha megtanulunk hálásnak lenni a hétköznapi dolgokért – az otthonunk melegéért, egy barát mosolyáért, a levegőért, amit belélegzünk –, akkor az élet más színezetet kap. A hiány érzése halványulni kezd, és helyét átveszi az értékek felismerése.
Valahol a világ másik felén most épp valaki arról álmodik, ami nekünk természetes.
Egy pohár tiszta vízről. Egy meleg kabátról. Egy emberi érintésről. Egy egyszerű szobáról, ahol békében alhat. Ami számunkra hétköznapiság, másnak maga a csoda.
A kérdés tehát nem az, hogy mennyi mindent szerzünk még meg az életben, hanem hogy megtanuljuk-e látni azt, amink már most van.
Mert a hiány illúzió.
A valódi gazdagság ott kezdődik, ahol felismerjük: minden nap van okunk a hálára.
„A boldogság titka nem a következő vágy teljesülése, hanem annak felismerése, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak most, ebben a pillanatban.”
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez