A jószívűek mindig megszívják?

Jószívűnek lenni a mai Világban baromi nagy kihívást jelent. Mindenki törtet, a saját érdekeit helyezi előtérbe, és a céljuk elérése érdekében képesek átgázolni akár egymáson is az emberek.

A mindennapi körforgásban valahol elveszett a figyelmesség, a kedvesség, az előzékenység és az egymás segítése. Mintha kihalt volna az emberekből a jószívűség. Mintha az önzőség akkora szárnyra kelt volna, hogy átvette az uralmat az emberiség nagy része felett. Mintha ciki lenne odafigyelni egymásra, vagy jó szándékkal segítő jobbot nyújtani valakinek.

Számomra az emberekben az egyik legfőbb erény az, ha segítőkészek egymással. Szerintem leginkább akkor ismerhetjük meg a másikat, ha látjuk, hogyan viszonyul a körülötte élő emberekhez.

Viszont, az elmúlt évek tapasztalatai alapján sajnos azt kell mondanom, hogy egy olyan irányt vettek az emberi kapcsolatok, amelyben nyoma sincs emberségnek, segítőkészségnek, kedvességnek. Persze, tisztelet a kivételnek. De azt gondolom, tényként kijelenthetem, hogy a jószívű emberek igencsak kisebbségben maradtak. Hosszasan lehetne boncolgatni, hogy miért, és mi vezetett idáig, hogyan formálta át a mai felgyorsult Világ a jóságot is önzőséggé, de a végkonklúzió összességében ugyan az.

A jószívűek mindig megszívják? - ÉLETÉRZÉS - Mindent egymásért -

Én viszont, szeretném hinni, hogy jószívűnek lenni nem egyenlő a naivsággal. Szeretnék bízni abban, minden eddigi csalódás ellenére, hogy az, ha kedves vagyok másokkal, valahogyan- valamikor vissza tér hozzám.

Lehet, hogy ez egy kicsit olyan – szépségkirálynős: VILÁGBÉKE! – beszédnek tűnhet, de korántsem erről van szó.

Az életem során számtalan olyan helyzetbe belefutottam, amikor éppen amiatt kerültem nehéz helyzetbe, mert a jólelkűségem mentén cselekedtem. Embereknek szavaztam bizalmat, akik aztán hátba támadtak. Segítettem olyanokon, akik végül cserben hagytak épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Sőt, egy egész életet buktam el azért, mert naivan hittem a szerelem erejében, és abban, hogy ha valaki egyszer szeret valakit, ha egy családként működöm valakivel, ha úgy döntök, hogy vele helyezem közös alapokra az életünk tégláit, az sosem fog olyat tenni, amivel ártana nekem.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!