A legnagyobb hiba, amit egy szülő elkövethet, ha elképzeli a gyereke jövőjét
A bánat és a magány szerintem olyan, mint a szürkehályog. Lassan történik az egész, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, és az ember észre sem veszi, hogy minden megváltozott. A különbség az, hogy a magánytól és a szomorúságtól nem lehet egy egynapos műtéttel megszabadulni. Sőt, soha többé nem lehet. De akkor mégis mit tehet az, akinek idejekorán kettétörik az élete? Képessé válhat arra, hogy együtt létezzen a traumáival? Van gyógyulás? Létezik újrakezdés?
A legtöbb szülő rémálma: a tinédzserkor. Megbolondulnak a hormonok, változnak a prioritások, egyszeriben minden érthetetlenné válik, ami addig természetesnek tűnt. Lázadás, polgárpukkasztás, bezárkózás, magába fordulás, hajmeresztő hangulatingadozások, világfájdalom és hasonló "rémségek" következnek, amikkel ha akarják, ha nem, meg kell küzdeniük szegény szülőknek. És valahol egyszerűbb is mindent a kor sajátosságaira fogni, mint megnézni, esetleg nincs-e valami más is a gyerek egyre furcsább viselkedésének háttérben. Így tettek Laura szülei is, aki hatalmas árat fizetett az őt körülvevő felnőttek szemellenzősségéért. Kilián Sanna Egy képen sem voltál rajta c. kötetében az ő történetét ismerhetjük meg.
Olyan volt, mint bármely másik gyerek. Még azon a bizonyos nyáron végérvényesen meg nem változott minden. A családi nyaralásról egy másik Laura tért haza. Tíz év remetelét következett ezután. Mindenkinek könnyebb volt úgy, ha egyszerűen csak elkönyveli őt valamiféle szörnyű defektussal rendelkező embernek, aki képtelen normálisan viselkedni.
Normálatlan, ilyeneket mondtak rám, és ez akkor a legiszonyúbb bántás volt, mert pontosan tudtam, hogy normálatlan vagyok. Így állandósult az, hogy magamban beszélek, magammal legalább teljesen őszinte tudok lenni.
Senki nem akadt körülötte, aki valóban ki akarta volna deríteni, mi történt a lánnyal. Hogyan lett az életvidám, szárnyait bátran bontogató gyerekből, aki a suliban is jól teljesít, egyetlen nyár alatt egy hallgatag, magába forduló, rosszul tanuló, látszatra teljesen másmilyen ember - ez valahogy senkit sem érdekelt. Legalábbis olyan mélységben nem, hogy ez a titok-féle mások életére is hatással lehessen. Könnyebb volt ítélkezni felette - a szüleinek is. És a lány is magát okolta mindenért. Pedig még csak egy gyerek volt.
Amikor nyolcadikban jöttek az első rossz jegyek, eleinte a szokásos taktikával próbálkoztak: hogy nem lesz belőlem semmi, szedjem magam össze. És az ő fogalmaik szerint nem is lettem senki. Valaki akkor lettem volna, ha van egy dr. a nevem előtt, és a szomszédok szép rendszerességgel értesülnek a legújabb doktorimról, meg a kinevezéseimről.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez