Annyiszor olvastam már, hogy a szüleid azt adták, amit tudtak, szerettek, csak ennél többet nem adhattak és, hogy mindezek folyamán meg kell bocsátanom, hogy úgy érzem, tartozom magamnak és a sorstársaimnak is egy poszttal ezzel kapcsolatban.

A helyzet az, hogy a fentebbi megállapítások valóban megállják a helyüket. Bizonyos esetekben és bizonyos kapcsolatokban. Az van ugyanis, hogy a jóindulatú szülő, aki valamely oknál fogva valóban csak azt tudta adni a gyerekének, amivel ő is rendelkezik, traumát okoz ugyan, de meg sem közelíti azt a szintet, amit egy narcisztikus szűlő képes okozni a gyermekének.

Ők ugyanis, nem a legjobbat akarják a gyereküknek, csak azt akarják, hogy olyanok legyenek, amit ők elképzeltek. Nem érdekli őket, hogy milyen a gyerek. Csemetéjüket nem önálló lényként kezelik, pusztán önmaguk meghosszabításaként érzékelik. Nem kenyerük a saját hibáiknak belátása, nem kérnek bocsánatot, maximum, ha érdekük úgy szolgálja. Nem riadnak vissza a manipulációtól, a gázlángozástól, a háromszögesítéstől sem. Mi több, ezek a kedvenc fegyvereik.

Ha ők bántanak meg, el fogják érni, hogy még te legyél az, aki bocsánatot kér. Ha valami nyilvánvalóan megtörtént, azt fogják mondani, rosszul emlékszel. Letagadják a valóságot. Folyamatosan kritizálnak, aztán a szemedre vetik amiért nincs önbizalmad. Nem fordulnak oda, nem adnak együttérzést és nem érdekli őket a nyomorod -az sem, amit őt okoztak - leginkább az nem.

Ebben a játszmában csak te veszíthetsz.

Azt hazudják, szeretnek, miközben te a zsigereidben érzed, hogy nem. Így jutsz el oda - mivel nem tehetsz mást, hogy leértékeled önmagad. Hiszen a szüleidnek sem voltál soha jó, mit várhatnál másoktól. Egy gyerek nem tehet mást, minthogy magára veszi a Selejtes bélyeget. A szülei nélkül ugyanis megszűnne létezni( képletesen persze).

Aki nem élt narcisztikus szülővel, el sem tudja képzelni, milyen az, mikor az bánt folyamatosan, akinek támogatnia kellene. Esetükben nem igaz, hogy szeretnek. Fogalmunk sincs róla, hogy mi a szeretet. Esetükben nincs jelentősége a bocsánatkérésnek - ha megadod, ott folytatják, ahol abbahagyták. Esetükben nincs olyan, hogy beszéljük meg. Ellened fordítanak mindent, amit mondtál. Esetükben két út áll előtted: kőkemény határmeghúzás vagy kapcsolatmegszakítás. Ehhez persze fel kell ismerni, hogy nem szerettek ( bitang nagy fájdalom). El kell engedni a hamis reményt: megváltozik ( bitang nagy fájdalom).

El kell gyászolni, hogy neked ez jutott, miközben nem érdemelted meg, nem szolgáltál rá (bitang nagy fájdalom). Azután magadba integrálva mindezt az élményt folytatnod kell tovább.

Szörnyen igazságtalannak tartom, mikor azt mondják, meg kell bocsátani. Mit is? Miért is?

Narcisztikus szülő gyermekének lenni bitang nagy fájdalom. És nem múlik el nyomtalanul. Évtizedekig küzdhetsz vele, mire egyáltalán működni tudsz. Ha tudsz. Fájdalom, szégyen, bűntudat, csökkentértékűség, kishitűség lesz az osztályrészed. Miközben ő éli a világát. És a harminc x éves fejednek is megmondja, hogy lósz@rt sem tudsz az életről. Miközben ő természetesen teljesen tökéletes.

Ezt kellene megbocsátani? Ez az amit ő adni tudott? A szülő bármit megtehet, hát végeredményben neki köszönhetem az életem? Azt, amit nem is én kértem. És mindazt ami járt volna, én nem kaptam meg.

Tudom, tudom. Nőjjél fel, engedd el, ne foglalkozz vele, legyél pozitív, bocsássál meg. Csak tudnám, mikor fogjuk nevén nevezni a dolgokat? És mikor kezdjük el a bűnösöket okolni az elkövetett bűnök miatt?

• nárcisztikus szülő nárcizmus traumák

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!