Összeszorul a torkom, nehéz a légzésem és könnyek folynak végig az arcomon. A gondolataim egyáltalán nem összeszedettek és tiszták, inkább keszekuszának és csapongónak mondanám.

Ez az egész, aminek a közepében vagyok mázsás súlyként nehezedik rám. Olyan érzés, mintha egy csőbe lennék zárva és függőlegesen egy elviselhetetlen nyomást gyakorolnának a testemre. A mellkasom majd szét robban, néha azért mert feszít, néha pedig olyan nyomást érzek rajta, hogy meg kell néznem, még egyben van-e. 

Nem tudtam, hogy mibe ugrok bele, elvakított a sok ígéret és a sok kedves szó. Már nem tartom magam naivnak, éppen ezért fogalmam sincs, hogyan ehettem meg mindazt, amit elém tálaltak. De én felfaltam, elhittem és egy jóllakott óvodás módjára mosolyogtam és mázlistának éreztem magam. Tartott úgy két hónapig a nagy öröm és kacagás, aztán két kacagás között egy-egy csontváz azért csak kiesett abból a szekrényből. Egy ideig ment az a módszer, hogy észre sem vettem őket és csak átléptem, de egy halom probléma fölött már nem tudsz átnézni, azzal szembe kell nézni és be kell vallani azt is, hogy bődületesen nagy marha voltam, amiért eddig megpróbáltam átnézni rajtuk.

És most itt tartok, szembenéztem mindennel és leszűrtem a tanulságot. Ez mind szép és jó, de félek. Annyira félek, az elmúlt hónapokban teljesen átalakultam. Az életvidámságom és optimizmusom odaveszett, bízom benne, hogy nem örökre, de egyenlőre jó mélyre ásták magukat. Erőtlennek, gyengének érzem magam és kétségbeesettnek.  Ami pedig a legrosszabb, hogy mindez társul a tehetetlenség érzésével.

• csalódás csalódottság érzések

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!