A szakítás
- 2017. augusztus 16.
-
Mounaji Barbi
- Komment
Lélekdöfés, mintha egy puskacsővel lőnék át a mindig dobogó szívünket. Ilyen és ehhez hasonló érzések, amiket megélünk egy szakítást követően. És hogy mi történik ezután?
Ott állunk az üres szobában és elfogy a levegő, ott állunk a semmit nem érő szavakkal, az érzésekkel és hiába könyörögnénk egy utolsó mondatért, rég vesztes csata ez már, azzal együtt, hogy kilépett a lakás ajtaján. A másik feled, akit szeretsz, akit kívánsz, akivel még ezerszer akarsz veszekedni, és akit még egyel többször akarsz újra csókolni, éjszakákon át szeretkezni.
Félünk a holnapoktól, mert nem tudjuk, hogy lesz-e még egy, aki olyan, mint ő. Jön a "nem akarom nélküled" kényszerérzés. Visszapörgetnénk az időt, és mondogatjuk magunknak, hogy minden más lenne, ha nem kapkodtuk volna el. Ha türelmesebbek lettünk volna, ha figyelmesebbek lettünk volna, ha többet tettünk volna talán, de tényleg így van ez? Nem arról van szó, hogy csupán kétségbeesve kapaszkodunk egy olyan illúzióba, ami régen nincs már meg? Egy szakításnak mindig van előszele, és homokba dugja a fejét, aki azt mondja nincs. Merthogy ezt csináljuk. Annyira nem akarjuk észrevenni azt, hogy valami már nem működik, hogy képesek vagyunk a végtelenségig hazudni saját magunknak, és el is hinni mindazt. Félünk az érzéstől, a tudattól, hogy nem lesz mellettünk a másik, hogy egyedül is helyt kell állnunk, hogy a stabilitás meginog. A baj csak az, hogy amíg odabent nincs biztos alap, addig nem lesz kívül sem.
Aztán persze bizonyítani akarunk. A volt szerelemnek, a környezetnek, a világnak, hogy mi már jól vagyunk, rendben vagyunk. Kinek kell ez a hazugság? Az egyetlen, akinek igazából nem akarunk bizonyítani, pedig a legfontosabb volna, az saját magunk. Megtanulni megállni, elmélyülni a fájdalomba, megengedni magunknak, majd erőt véve nekiveselkedni a belső tisztogatásnak. Tanulni abból, ami minket ért, a jóból, a rosszból is egyaránt.
Szólj hozzá a cikkhez