Amikor az elménk az ellenségünk

Hogy hogyan aposztrofáljuk magunkat jelen pillanatban az életünkben, és hogy milyen felépített gondolatunk, vélt valóságot alkottunk a világ működéséről, az tűpontosan visszatükröződik felénk az életünk eseményein keresztül.

Emlékszem, amikor első alkalommal találkoztam ezzel az elmélettel és megértettem, két dolog jutott eszembe. Először is az, hogy ez egy hatalmas és egyben lesújtó igazság, aminek nagyon is van értelme. Másodszor, elmagyarázta számomra, miért volt addig olyan az életem, amilyen. Úgy éreztem, hogy tehetetlen vagyok, mert a saját elmémben létező gondolatok felett, nincs hatalmam, csak úgy ösztönösen működnek, futnak bennem, erősebbek nálam.

Aztán megkérdeztetem magamtól, hogy ki ültette ezeket a magokat el? Kinek a jóváhagyásával burjánzott el a gaz? Voltaképp, senki nem fogott fegyvert rám, hogy bizonyos gondolatokat magamévá tegyek és hogy ebben a szellemi felfogásban éljem le az életemet. Csakis én tettem élővé mindezt.

Ezt felismerve, megértettem, hogy semmi okom a pánikra, teljesen újra vethetem a kertemet. Nem kötelez rá senki, hogy fenntartsam és nincs megírva sehol, hogy mindez továbbra is, a valóságom egyedüli igazsága kell hogy maradjon. Tapasztalatszerzésért, növekedésért vagyok itt első sorban. Megújulni, újra és újra levedleni, tágítani, a szellemi ismereteimet és hozadékaimat.

Ha a növekedés a cél, akkor miért szenvedünk?

Szerintem fontos megérteni, mi a szenvedés valójában. A fájdalom, a harag és a kellemetlen érzések elszenvedését követően, az örök boldogság fogja felváltani? Sajnálom, de úgy hiszem, nem. Legalább is nem gondolom, hogy a nirvána állapot, az örök üdvösség jelentheti csak és kizárólag a teljes és boldog életet.

„Mindig lesz valami, ami kimozdít minket a komfortzónánkból, azért, hogy növekedni tudjunk. Ahogyan az evolúciót sem lehet leállítani és egy csúcspontra juttatni. Az energia az anyagban, mindig tágulni akar majd, vagy átalakulni.”

A szenvedés, valójában nem fájdalom, hanem annak elkerülése. Hadd mondjam el újra: A szenvedés meghatározása, a fájdalom elkerülése. A fájdalom figyelmet igényel, és amikor elkerüljük, akkor ismét megismétlődik. A szenvedés, ugyanazon ismétlődő fájdalom tapasztalata. Igen, ez kicsit paradox nézőpont, talán igazságtalannak is érezzük, mégis igaz. Annak érdekében, hogy magunk mögött tudhassuk a szenvedést, teljes mértékben meg kell tapasztalni a fájdalmat.

Az embert azért teremtették, hogy növekedjen és a lehető legteljesebben megtapasztalja az életet. Ez magában foglalja az összes érzelmi skálánkat. A fájdalom, a féltékenység, a harag, a lelkesedés, az öröm, az elégedettség stb. Mind, az emberi tapasztalat része.

Nézzük meg a kisgyermeket, akinek a fagyija leesik a földre. Néhány pillanatnyi intenzív fájdalom éri. Azonban, az érzelmek megtapasztalása után, néhány perc alatt a könnyek felszáradnak, és a gyermek visszatér a jelen pillanatba, az élet megtapasztalásához. Megy tovább az élet. Amikor egyes érzelmek teljes mértékben megtapasztalhatóvá válnak, eloszlanak. A probléma akkor merül fel, amikor kerüljük a kellemetlen érzelmek átélését.

Kialakult az a szokásunk, hogy ezeket a kellemetlen érzéseket a szekrénybe helyezzük, majd egy későbbi, váratlan időpontban, újra kiugranak onnan... és bizony kiugranak, mi meg nem értjük, hogy már megint miért van jelen az életünkben. Nem is fogunk tőlük megszabadulni mindaddig, amíg elmenekülünk előlük, amíg nem éljük át, nem nézünk szembe velük. A kicsit rossz, kicsit megint megpiszkált érzések nem jelentik azt, hogy kipipáltuk a feladatot, mert nem engedtük meg, hogy átégjen rajtunk.

Nem, nem az lesz a gyökérprobléma, és a megoldás, hogy felismerjük az összefüggést : „Pisti is olyan szemét volt, mint Béla, pont azt kaptam megint, de most igazán mélyen belefekszem ebbe az önsajnálatba és akkor pipa, nem lesz többé ilyen.” De lesz, sok még. Addig lesznek, Janik, Fecók, amíg áldozatként látjuk csak magunkat ebben a helyzetben, és nem lépünk egyet hátra, hogy foglalkozzunk a kapott feladattal. Segítséget kérhetünk, hogy el tudjunk indulni, de olyan jól senki nem fog belénk látni, hogy a saját gubancainkat kioldhassa, mert ezek teljesen egyéni huzalokból állnak össze bennünk.

Ami segítség lehet

Ebben a helyzetben azt szükséges észrevenni, hogy mi elől menekülünk valójában? Milyen önmagunkról alkotott gondolatot éltetünk a tudatalattinkban, milyen félelmet kapcsolunk hozzá és ezt mások által hogyan keltjük életre? Vagyis, mit nyom be rajtunk a legmélyebb szinten a másik ember vagy egy adott szituáció?

Hányan ismerünk olyan valakit, aki egyik kapcsolatból a másikba ugrál, és ugyanazokat a problémákat tapasztalta meg? Az elkerülők, sokszor addig tudják halogatni a szembenézést, hogy már fizikai szintre emelnek egy belső konfliktust, már betegség formájában jelenik meg. Ez már az utolsó felszólító állapot, ahogy jelezni tud számunkra a lelkünk, nézzünk már szembe azzal, amivel nem akarunk. Nem szükséges hagyni, hogy idáig fajuljon egy belső konfliktus.

Persze mind elfordítjuk egy ideig a fejünket, mind teletömjük azt a szekrényt pár csontvázzal, ez egy természetes ébredési folyamat, csak van, aki közben észbe kap, és sajnos van, aki semmilyen figyelmeztetésre nem eszmél fel.

Amikor elnyomunk valamit, akkor a kellemetlen érzések a tudatalatti elmébe kerülnek, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Ezek az érzések, elakadnak a tudatalattiban. A tudatalatti elme ezután továbbra is kényelmetlen körülményeket hoz létre az életünkben, hogy az elnyomott érzések megtapasztalhatóvá válhassanak, felszínre kerülhessenek és ezáltal ki tudjuk őket oldani. Tudatosság nélkül, ez a körforgás egy egész életen át is tarthat.

Az ismétlődő minták, valójában a saját tudatalattiban elnyomott érzéseink találmányai. Az érzelmi vádak, melyeket másokra szórunk, soha nem vonatkoznak a másik személyre. Ők, csak a mi tükörképünket tartja, és bármilyen hihetetlen, de mi hívtuk be, hogy tartsa nekünk ezt a tükröt, hogy segítsen nekünk megtapasztalni azt, ami elől általában menekülnénk. Valójában a legnagyobb hálával tartozunk ezeknek az embereknek, hiszen éppen lehetőséget adnak a jelenlétükkel arra, hogy kioldjunk magunkból egy érzelmi töltést, akár egy feleslegesen cipelt mintát.

A tudatos elme és a tudatalatti elme kéz a kézben jár. Rengetegen módon segíthetjük, és dolgozhatunk azon, hogy ezek minél nagyobb összhangban, egymást támogatva teljesítsék ki az életünket. A mai világban rengeteget adunk a külcsínre, és legtöbbször ezzel is próbáljuk elfedni, azt a sok elnyomott konfliktust, ami a felszín alatt van. Ha rengeteg energiát nem sajnálva foglalkozni tudunk a testünkkel, akkor ne felejtsük el ugyanilyen szeretettel ápolni a lelki és szellemi egészségünket is. Hiszen az „épp testben, épp lélek,” ekkor lesz igazán hiteles és példamutató kisugárzás. Aki igazán kiegyensúlyozott, boldogabb életre vágyik, annak szerintem belül is rendbe kell tennie önmagát.

További írásaim itt és itt!

Instagram ITT

Előző

2 / 2. oldal